Barangolás a Berettyó-felvidéken

Előszó

Ha a lankás dombok között az ember felkapaszkodik valamelyik magasabb tetőre, mondjuk a medence északi részén emelkedő Nagycsicsó háromszögelési pontjára, (Messzilátó) bizonyosan rabul ejti a szelíd táj békéje. Marasztaló nyugalmat áraszt a távolban húzódó, erdőfoltokkal, tisztásokkal tarkított, hullámos tetejű Rézhegység és az áldott szőlőskertekkel telehintett Magura hármas csúcsa. Az álmodó völgyek hazája ez, mely átvitt értelemben és a valóságban is a Szilágyság legértékesebb tájai közé, gyöngyszemei közé sorolható.
Ez a vidék télen nyugodt, csendes, tavasszal ébred, nyáron nyüzsgő, de igazán ősszel él. Az érő szőlő üzenete: kezdődik a szüret. A Nap lankadó sugarai rőt ó-aranyba vonják be a domboldalakat, ahol izgatottan nyüzsögnek az emberhangyák, fanyar felszálló füstfellegek jelzik ünnep közeleg, szüret lesz. Ezt a készülődést lehet megfigyelni a medence északi peremén tornyosuló Nagycsicsóról. A Szilágyságban kevés helyen él ilyen átélhető harmóniában a táj és az ember. Itt minden a helyén van, a színek, a formák, az értékek, pedig emberuralta a táj, de a bölcsesség mértéke itt elegendő volt az összhang megmaradásához. Ezt bizonyítja a lábunknál elterülő vadvirágos rét, a kifakult hullólevelű gesztenyefák, a közelben legelésző ősnyugalmú birkák, a szőlődombon gugoló apró présházak és a távoli Meszes büszke csúcsa a Perjei Magura.
És milyenek a falvak? Girbe-görbe völgyekbe eldugva élnek, mintha a XVII. század járna vissza ide. Mint a mesében tiszta takaros házak mindenütt. Mindegyik porta ízléses, stílusos. Egyik sem hivalkodó, nem a kivagyiságot hirdeti, hanem örök értékű hagyományt.
Beke György írja a Szilágysági hepehupa epilógusában: „Nem hiába idézte Ady Endre szeretettel a szilágysági tájat. Vissza