Ötgarasos színház

Előszó

A szabadkai színjátszás gyökerei a távoli múltba, a romantikus XVIII. századba nyúlnak vissza, amikor a nagy lélekszámú bácskai mezővárosban színházi előadások voltak, s megbecsült értékek születtek minden művészeti ágban. Sokfelé és sokféle előadástól lehetett akkor lelkesülni. Meglepetések is érték az embert, rosszak, jók vegyesen, hol a nézőtéren, hol pedig a színpadon. A német színészek német nyelven valósították meg a programot: „Ha a nép nem megy el a színházba, a színház megy el a néphez". A krónikás szerint már 1790-ben a lelkes hazafiak mindent megmozgattak annak érdekében, hogy a magyar színész is elmehessen a népéhez, így a magyar színjátszás is polgárjogot nyerjen az országban. Habár a színházművészet feladata tartalmilag, lényegileg nem sokat változott, a „komédiások" lassan-lassan országszerte anyanyelvükön szólaltak meg, természetesen Szabadkán is. Már akkor is elvárták a színháztól, hogy a kornak tükre és erkölcse legyen, de hát az előadások többsége nem irodalmi anyagra támaszkodott.
Felépült a szabadkai színház, majd 1915 tavaszán leégett, s aztán 1945-ben megalakult a Horvát Népszínház (Hrvatsko narodno kazaliste), nemsokára a magyar társulat is megkezdhette munkáját. Ennek az áldásos folyamatnak előzményei voltak. Napokig másról sem cikkeztek a vajdasági magyar (és nem magyar) lapok, mint arról, hogy milyen nagy szüksége volna a tartománynak magyar nyelvű színházra, mert a teátrum segítségével (is) átvilágíthatóbb bonyolult, ellentétes világunk. A színházi munka nem máról holnapra hozza meg a gyümölcsét, de az első előadások már olyan magatartásformákat, gondokat boncoltak, melyekről valamennyien gondolkodtunk már, habár akkor a látottakat tüzetesebben nem elemezte senki. Vissza