Kulcsár Béla

Előszó

Ajtay Éva, az alig húszéves vásárhelyi festőművésznő síremléke volt élete egyik legelső szabadtéri munkája. Emlékszem, éjjel-nappal dolgozott rajta. Agyagban már majdnem készen állt a szobor, amikor Éva megjelent álmában, és Kulcsár Béla másnap reggel átgyúrta a szobrot.
1961-ben így nyilatkozott: „Főleg a tér- és épületdíszítő szobrászat kérdései foglalkoztatnak. Portré mint térszobor, épületek, parkok térbeli díszítése monumentális szobrokkal, stb. S mindez úgy, hogy a kőnek szuggesztív, formai erejét felhasználjam, anélkül, hogy - mint azt szakmai szóval mondani szokták - »lehűljön«. Az őszi tárlatig a vásárhelyi forrást díszítő szobortervemmel szeretnék elkészülni."
A következő évben egy Forrás című munkával szerepelt a tartományi tárlaton. Mégsem díszíti a vásárhelyi forrást az ő szobra. De később készült Íjazója már szervesen hozzátartozik a városhoz, mely még elképzelhetetlen számunkra úgy, hogy itt-ott ne tűnjön fel biztató, mosolygó, finom humorával. Nem hisszük el neki, hogy nincs.
Infarktusait sem tudjuk elhinni. Nem akarta, nem hagyta, hogy elhiggyük. Talán ő se hitte igazán. Mert szenvedélyesen szerette az életet. Amikor eltiltották a szobrászkodástól, festőként dolgozott tovább. Amikor kíméletesebb életmódot ajánlottak számára, ő lett korosztályának egyik legszorgalmasabb sízője, úszója, kirándulója. Egyedül vágott neki Európának, végigjárta a fjordokat, a forró Itáliát és a tarkán tobzódó Párizst. Nem tudott betelni a látvánnyal, és újból nekivágott. Több ezer kilométert vezette hűséges Fiatját, hogy mindent láthasson, hogy hazahozza az ottani színeket, az itthoniak felfrissítésére. Akárcsak Dési Incze János, ő is saját kisvárosának emlékeit hordozva mérte fel a nagyvilágot, és a nagyvilág fényeiből építette, festette még színesebbé szülővárosát, Marosvásárhelyt. Vissza