Előszó
A korrózió elleni védelem egyik fontos területe a kémiai felületkezelés.
Az ismert ipari fémek, mint a vas, a nikkel, a cink, a kadmium, az ón, az ólom, a réz, az alumínium, a magnézium és ezek...
Tovább
Előszó
A korrózió elleni védelem egyik fontos területe a kémiai felületkezelés.
Az ismert ipari fémek, mint a vas, a nikkel, a cink, a kadmium, az ón, az ólom, a réz, az alumínium, a magnézium és ezek különféle ötvözetei a természetes körülmények vagy rendeltetésszerű felhasználásuk viszonyai között nem stabilisak. Ez azt jelenti, hogy a légkör és általában a környezet kémiai és hőhatásaira a fémek felületén a szabad energia csökkenés közben oxidból, hidroxidból, karbonátból, szulfidból, szulfátból, halogenidből álló réteg képződik.
Ezek a rétegek spontán képződnek és az adott körülmények mellett viszonylag állandóan, tehát további külső hatások ellen védeniük kellene az alapfémet. Egyes esetekben valóban védik a fémet a további külső hatásoktól, azonban a legtöbb fém természetes bevonata egyáltalán nem vagy csak részben védőhatású.
Az elégtelen védőhatást pl. az okozhatja, hogy a felületen kialakult elsődleges vegyületréteg laza kristályszerkezetű és pórusos, rosszul tapad a felületre vagy a hőtágulás különböző mértéke miatt repedezik és lepattog.
A fémfeldolgozó iparban régi törekvés, hogy a kémiailag stabilis, de természetes képződési alakjukban szerkezet, mechanikai, vagy egyéb okok miatt kedvezőtlen sajátságú vegyületrétegeket olyan alaki és szerkezeti tulajdonságokkal állítsák elő mesterségesen, hogy azok a korróziós és mechanikai igénybevétel különböző hatásaival szemben valóban ellenállók legyenek.
Vissza