Az utolsó boldog író

Előszó

Mikszáth Kálmán évekkel ezelőtt, mint középosztályunk apró félszegségeinek ügyes rajzolója vált ismeretessé. Különösen a régi vármegye tipikus alakjait szerette bemutatni olvasóinak élénken írt elbeszéléseiben, melyek nem voltak ugyan szatirikus él, érdekes mese, kellemes stílus és elmésség nélkül, de erősebb jellemző tehetség és kiválóbb költői felfogás jeleit sem mutatták. E nemű novelláit 1874-ben adta ki két kötetben összegyűjtve. Azóta, tán belátva azt, hogy kedves tárgya folytonos maga-ismétlésre csábítja, s hogy a kör, melyben elbeszélései mozognak, szűk az ő derék tehetségének, a szép és igaz ős-régi forrását, a népet kereste fel, hogy megismerje egészséges gondolkozásmódjukat, beleélje magát egyszerű s nemes érzelmeikbe, s ellesse cikornyátlan, egyszerű beszédmódjukat. S amint lejjebb szállt a társadalmi lépcsőn tárgya választásában, úgy emelkedtek fokonkint újabb művei értékben, tartalomban. Ma már e fiatal író novella irodalmunk egyik számottevő jelese s bizvást mondhatjuk, hogy elbeszélő írónak ama fiatal gárdájának, melynek működési java ideje a hetvenes évekre esik, nincs tagja, aki jobbat, becsesebbet produkált, mint Mikszáth Kálmán legutóbb megjelent könyvében.
Ez az alig 189 oldalra terjedő kötet gazdag és sokoldalú tehetséget tükröztet vissza, s mindenek előtt izmos költői erőt és egészséges, szívből fakadó humort, mely az ember apróságában épp úgy megtalálja a szépet, mint a természet nagyszerűségében, - mely nem veti meg a legkisebbet sem, s megbecsüli a halina-szűr alatt dobogó szivet. S humorának szerencsés formát is választott. A látszólagos közöny, mellyel hősei cselekedeteit kíséri, a könnyed gúny, mellyel gyöngéiket, furcsaságaikat említi, szinte csábítanak a Bret Hartetal való hasonlítgatásra. Megfigyelése élénk, s bár néha figyelemmel van jelentéktelen részletekre is, a lényeges vonás ritkán vész el nála: azért jellemzése rendesen sikerült. Előadása élvezetes, könnyen folyó. Gondolatai önként, keresetlenül folynak; csak itt-ott (első elbeszélésében) vettünk észre néhány erőszakolt, mesterkélt gondolatfűzést. Stílusa nem tömör ugyan, de nem is bő, nem szétfolyó, s meg van az az adománya, hogy legtöbbször eltalálja azt a szót, mely valamely eszme kifejezésére egyedül jó, egyedül alkalmas. A népet ismeri a maga valójában, lelki világában, s azért nem kénytelen népszokások felületes rajzával, tájkiejtések utánzásával, s egyéb olcsó szerrel hajhászni a népiest. Vissza