Bámészkodásaim könyve (dedikált példány)

Fülszöveg

Elmondok egy történetet e könyv egyik történetéről.
Tegnap (1988. április 20-án) délelőtt azzal a jó hírrel hívott föl a Szépirodalmi Kiadótól Károly Márta szerkesztő, hogy ideje fülszöveget írnom a könyvemhez.
Én nagyon boldog voltam, és tökéletesen tanácstalan. Mit tudok még elmondani ezekről a történetekről, amit ők nem árulnak el magukról?
Még mielőtt bármi is eszembe juthatott volna, ismét csöngött a telefon. Tamás volt az, a szakállába dörmögő clown, akivel két-három évvel ezelőtt barátkoztunk össze. Tudtam, hogy az utóbbi hetekben elég ramaty állapotban volt, és letoltam:
- Mindig csak akkor jössz, amikor jól vagy. Tessék olyankor is jönni, amikor valami bajod van.
- Nem, nem, olyankor nem szabad - válaszolta. - Olyankor itt van a Sátán. Meg is írtad te ezt egyszer. Néhány éve olvastam a Nemzetben egy írásodat, amiben, talán hetvenhétben, odamegy hozzátok az a fiú a párizsi cukrászda előtt és azt kéri, hogy hallgassátok meg.
- Igen, tudom, Kérdés volt a címe.
- Az, az. És azt mondja nektek: "Ti meghallgattok! Ugye ti meghallgattok!? Ugye ti meghallgattok engem?!"
- Persze, emlékszem. Miért, te is ilyen kétségbeesett szoktál lenni, ha kiborulsz?
- Én voltam az a fiú. Csak akkor még nem ismertük egymást.
Azóta eltelt néhány hét. Egy este becsöngetett Tamás. Péterrel, színész-rendező barátommal éppen dolgoztunk.
- Azt mondtad, jöjjek akkor is, ha baj van. Hát most baj van - mondta Tamás és bedülöngélt a szobába.
Ülj le, egyél. Vagy feküdj le a szomszéd szobában. Vagy mondd el, mi baj - mondtam neki.
Se evett, se feküdt, se a baját nem mondta el. Csak belekötött Péterbe.
Én pedig kidobtam.
Fábri Péter
Elmondok egy történetet arról, hogy néha milyen kellemes szerepet cserélni valakivel: az ember olykor kibújna a bőréből.
A minap megszerkesztettem Fábri Péter legújabb könyvét, ezt. Kisgimnazista voltam még, amikor első verseskötete megjelent (1972), s az akkor maturandus szerző mára már ismert író, költő, sikeres dalszerző - mintha a korkülönbség is megnőtt volna köztünk. Így, amikor ismeretlenül rátelefonáltam, meglepett, milyen ártatlan kamaszbájjal örvendezik: "Ez már itt tart? Azt hittem, még évekig elhúzódik... Jaj, de boldog vagyok!" Hangszíne álmélkodó jókedvében leginkább egy lírai tenor kisfiúhangjához hasonlított. Én pedig élve a pillanattal, azonmód kihagyattam vele néhány dalszöveget, mert zene nélkül kicsit sutának tűntek a törékeny, leheletfinom történetek között. megbeszéltük a munkarandevút.
Nyurga, vékony fiú ült le mellém. Azzal kezdte, hogy ő sokat akar húzni. Sokat nem lehet, feleltem, mert akkor mit adunk ki?! Nekem nem volt sok kívánságom: a kulturáltan fogalmazó, a hangulatokra fogékony író mininovelláit (tárcanovellák, csaknem elfeledett műfaj) nemzedéki mozaikként és mindennapi apró villanások rögzítéseként olvastam. S mert tájai az én tájaim is, a pesti utcák, a pesti terek, az Erzsébetváros és a Terézváros valóságos környezetem, Athén, Velence, London pedig a messzi szerelem, az európai otthon.
Fábri bekezdéseket és oldalakat törölt ki a túlírtságtól való félelmében, a lirizálástól, a bölcselkedéstől tartva. Volt, amit megmentettem, volt, hogy soványka ígérettel kellett beérnem: az én példányomba beleírja majd. Hogy a véglegesre csiszolt szövegből az maradt-e ki, ami sok volt és éppen elég-e, ami van, azt persze egyikünk se tudhatja biztosan.
De - Péter mert húzhatott, én meg mert védhettem a leírt szót - azt hiszem, mindketten jól éreztük magunkat. Most már Önön a sor, kedves Olvasó! Vissza