Balogh László

Előszó

Balogh László következetes utat bejáró, belső formaképzéséhez mindvégig hű festői életműve már jó ideje a szentendrei konstruktív szellemű festészet klasszikusai közé tartozik. Jól ismerjük emblematikus tömörségű, dinamikus szín- és formakapcsolatokból építkező kompozícióit. A mélyebb megértéshez feltétlenül szükséges és érdemes lépésről lépésre nyomon követni az egyre letisztultabb képi megformálást mutató kompozíciók belső elmozdulásait.
Miben fedezhetjük fel Balogh László műveinek sajátos elevenségű, egyedi karakterét? A feszített víztükörhöz hasonlatos, szűk kivágatú képterek, a hajlékony kontúrok mentén tovahullámzó formák monumentális léptéket sejtetnek. Az egymást alig érintő formák játékos arabeszkje, az alig érzékelhető, kicsiny elmozdulás, minden részlet az egészre; a kompozíció harmonikus egységére utal. Itt minden forma csak a másikhoz való viszonyában határozható meg. Közelítő formák, Érintés, Küzdelem - a képcímeket olvasva is nyilvánvaló, ez a minden apró rezdülésre kiterjedő figyelem a legkisebb változást sem tartja jelentéktelennek. Átkódolva az olvasatot, mintha életünk első pillantása alig észrevehető, mégis életfontosságú történései kerülnének a kép fókuszába. Az elmozduló kontúrok eleven hullámterében egyszerre jelentkezik a tudott és a látott valóság, az áthatások különös rezonanciája folytán új forma- és színkapcsolatok születnek. Ugyanakkor a konstruktív és organikus szemléletmód békésen megfér egymással. Akár összeboruló, csendesen várakozó alakok, akár a kisváros összebújó házai, akár absztrakt formák adják a kép alapmotívumait, mindig szinte lélegző formákról beszélhetünk. E tekintetben a merész színkontrasztoktól sem riad vissza a festő. A vibráló színhatárok erőterében szinte tapintható a küzdelem. Minden árnyalat csak a szomszédos színmező függvényében létezik. Vissza