Antik bronztükör

Előszó

Az antik bronztükröt a nagy római epigrammaíró, Marcus Valerius Martialis tartja elénk.
Mit látunk, mit keresünk benne?
Megmondhatjuk röviden: az embert. Annak hajdani ábrázatát, szépségeivel és rútságaival, erényeivel és fogyatékoságaival együtt. Mimagunkat.
Az antik tükör nem üvegből készült. Kemény bronzból, olykor halvány ezüstből. Itt-ott talán kelleténél erősebbek benne az árnyak, a tükörkép néha furcsa fintort mutat. Torzít. Elnagyol egyes vonásokat. Olykor kíméletlen, mint áltatlában minden tükör...
visszatükrözve a hátteret is, olyan kort vetít elénk, mely nagyon is különböző a maitól. S más az ember is, ki az időmarta, itt-ott homályos felületről ránktekint. Mégiscsak ember. Régi ember, a mi husunkból, vérünkből való. Ember, kinek a lelkében, annak mélyén, a mieinkhez hasonló érzések rezegnek, a mieinknek nagyjában megfelelő vágyak és indulatok, bánatok és örömök, hiúságok és gyarlóságok, erények és bűnök laknak.
Meglep a tükörkép hasonlatossága. Azonban, ha gondosabbna vizsgálgatjuk, nézegetjük, az is meglep, hogy a nagy vonásaiban hozzánk hasonló kép mégis merőben idegen, merőben ismeretlen embert állít elénk. Módunk lesz néhány szót erről is szólni. Legfőbb célunk mégis az marad, hogy az antik bronztükörben a jellegzetesen római vonások mellett meglássuk azt is, ami mindannyiunkban közös, ami örök emberi. Vissza