Reálpolitika az egyház és az állam viszonyában

Előszó

I. Az egyházi cenzúra, mely politikai tevékenységem miatt ért, lélekben súlyosan érint. Tudom, hogy nem tévelyedtem el hitben vagy erkölcsben. Amit mint pap tettem, azt egyházi hatóságomnak három évtizeden át sohasem kellett komolyabb kritika tárgyává tennie. Mégis volt bűnöm és gyöngeségem, tévedésem és botlásom millió. De egyben nem tévedtem soha, a legcsekélyebb mértékben sem és ez: a papot kötelező engedelmesség.
És most mégis ezen a területen kerültem abba a helyzetbe, hogy büntetni lehetett engem.
Az embernek vannak kötelezettségei saját magával szemben is. Én is ilyen kötelességet érzek most. Vissza kell tekintenem arra a négy esztendőre, amelyet hazám és egyházam érdekében egyaránt, politikai tevékenységben töltöttem el. Vissza kell néznem erre az időre és keresnem kell a hibákat, melyeket elkövettem.
Az intés egyházi hatóságom részéről nem titokban történt, hanem a nyilvánosság előtt. Napvilágot látott a sajtónak csaknem minden orgánumában. Néhány külföldi orgánumban már a tény bekövetkezése előtt 2-3 hónappal. Én is a nyilvánosság előtt keresem tehát azt a pontot, amelyen eltévedtem és tevékenységem olyan irányt vett, hogy akár egyházamnak, akár hazámnak ártalmára voltam, avagy kezdtem ártalmára lenni.
Nem mást vádolok. Nem fogok - mert nem akarok - véteni az egyházi törvénykönyv 2344. canonja ellen: az egyház főpapjait, intézményeit, sem saját főpásztoromat, a csanádi püspököt, jogtalansággal nem illetem. Ugyanígy távol áll tőlem az a szándék is, hogy főpapi működésükből származó tevékenységük ellen visszavonást, vagy gyűlöletet szítsak. Magamat vádolom, egyedül és kizárólag magamat, ismertetve mindazt, amit ma már lehet és szabad ismertetni. Vissza