Előszó
Talán nem is olyan régen még gyakran lehetett hallani hosszú, téli estéken a tanyavilágot járva a kukoricafosztók, morzsolok kiszűrődő dalolását. Ha egy kicsit közelebb mentünk, az is tisztán...
Tovább
Előszó
Talán nem is olyan régen még gyakran lehetett hallani hosszú, téli estéken a tanyavilágot járva a kukoricafosztók, morzsolok kiszűrődő dalolását. Ha egy kicsit közelebb mentünk, az is tisztán kivehető volt, hogy mit énekelnek. Sok szép nótát elmondtak, köztük biztosan nem egyszer Kalmár Tibor már-már elfeledett sorait is:
Úgy szöknek az évek, mint a tűnő álom,
Szárnyukat megkötni hiába próbálom.
Isten így akarja. Isten így teremti.
Kidőlt keresztfának nem köszön már senki.
Gondolhatják most az olvasók: hogyan is kerül ebbe a munkába egy öreg magyar nóta emléke? Látszólag nem ide való. Ám a valóságban nagyon is ide illik, hiszen utolsó sora egy olyan ősi néphagyományt őriz, ami ennek a tanulmánynak a tárgyához, azaz a szakrális kisemlékekhez szorosan kötődik, nevezetesen a határban álló keresztekhez.
Nagyszüleinknek a fülében cseng talán egy másik régi nóta is, László Imre szerzeménye:
Vecsernyére szól a harang
Szelíd szavú hívogató hangja,
Imádkozik az Istenhez
Fűzfalombos kicsi falunk papja.
Kísérje az orgonaszó
Amint a nép boldogságát kéri,
Csak amit én elvesztettem
Azt nem tudja többé visszakérni.
Vissza