Bálint Endre

Előszó

Részlet a könyvből:
Ilyenkor érzem igazán, régi képeimet viszontlátva, hogy sorsomról van szó, mert mi más lenne az ember sorsa, mint a szelleme, aminek formát tudott adni" - írja Bálint Endre. Műveinek „álomábráin", motívumain keresztül mindig saját belső tájait festette; szigorú értékrend szerint, s szorongások között váltotta képekké önmagát. A szomorúság volt lelki alapanyaga és az azt elviselhetővé tevő groteszk humor. Minden művén érzékelhető lelkivilága: sorsa motívumainak sorából rajzolódik ki. Ha igazán meg akarjuk ismerni Bálint Endrét, a XX. század magyar festészetének egyik legnagyobb alakját, akkor képeiben kell keresnünk őt. Különösen egy művében, amely művészetszemléletének és egyéni sorsának foglalataként is értelmezhető. Az 1969-ben készült Szentendre nyolcadik temploma című alkotásában a művész tudatosan filmszerűen, kockáról kockára festette bele az életét. Ez a kép vallomás, amely összerakott tábláival a szentendrei pravoszláv templomok ikonosztázait idézi. Úgy is fogalmazhatunk, e műben épül fel Bálint létének és festészetének-általános érvényű -katedrálisa. Ezt húzta fel a művészetének bölcsőjét és igaz forrását jelentő város meglévő hét temploma mellé. Ez Szentendre nyolcadik temploma, melyen tábláról táblára haladva tárul fel a képbe rejtett életút (1. kép).
Bálint Endrénél a szín érzelmi, hangulati jel, és a Szentendre nyolcadik temploma kazettáinak balról jobbra tartó ,,alkonya" sem más, mint az elmúlás sötétjének fokozatos helyfoglalása. A gyermekévek nagy bal oldali táblája okker, a fénnyel teli, felhőtlen idők színe. Általában egy művész gyermekkora meghatározó későbbi pályája alakulásában, azonban Bálintnál egyenesen létének és művészetének tartópillére. Ebből az időből menti át személyiségébe játékosságát, csibészes, lázadó mivoltát, gyermekien szókimondó őszinteségét. Gyermekkora, az 1910-es, 1920-as évek megismerése nélkül nem érthetjük meg művészetét, hiszen innen származik ,,álomábráinak", motívumainak sora. Vissza