Előszó
Részlet a könyvből:
Charlotte Weinberg ült és hallgatódzott.
De nem volt mit hallani. Néma volt az óriási ház. Ha bármi nesz lett volna, különösen valami lopakodó, szokatlan nesz, Charlotte...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
Charlotte Weinberg ült és hallgatódzott.
De nem volt mit hallani. Néma volt az óriási ház. Ha bármi nesz lett volna, különösen valami lopakodó, szokatlan nesz, Charlotte rögtön meghallotta volna. A szoba, melyben ült, úgyszólván középpontja volt a háznak, amelynek minden egyéb része ebből a szobából ágazott ki, mint lombjai a fának és a törzs nyilván a széles, szőnyeggel borított diófalépcső volt, ami innen indult ki és a keskeny öltözőszoba fölött megfordult, ahonnan aztán folytatta sötét útját fölfelé, a két emeletre.
Charlotte keskeny háta mereven és egyenesen emelkedett ki az egyik fekete nádszékből, amely az ablakot díszítő zöld növények hátterében csöppet sem hatott vidámnak - sőt, enyhén gyászos jellege volt.
- Februári köd - gondolta Charlotte ingerülten - ami könyörtelenül száll föl a tóról és betakar minden életet Mindjárt keresztül fog szivárogni a zárt ajtókon és ablakokon, hangtalanul bekúszik a házba és gyötörni fogja az ő sovány, érzékeny torkát, ő köhögni fog, Mina pedig, odafönt az emeleten, ideges lesz.
A szoba túlsó oldalán kis íróasztal állt, fölötte tükör. Az íróasztalon, közvetlenül a kis lámpa fénykörében, naptár, amit Charlotte szeme újra meg újra megkeresett, pedig tudta, hogy kedd van, február huszonkettedike.
Huszonhatodikáig még négy nap!...
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal