Balatoni nyári tárlat 1966

Előszó

Mióta az ember tudatosan arra törekedett, hogy a keze munkájával megszelídítse a közvetlen körülötte elterülő kis világot és alakítani kezdte a természetet a maga ízlése szerint, öntudatlanul is az otthon utáni vágy munkált benne. Otthonossá, lakályossá tette azt a kis földdarabot, melyen mindennapjait élte s melynek minden talpalatnyi részéhez fűződött valami emléke. S ahogy a "megszelídített", az emberhez idomuló környezet egyre kezesebb lett, úgy hatott vissza maga is a lélekre, észrevétlenül formálta, nevelte a lakóit, elsősorban is a benne rejlő szépségeivel, sajátos táji adottságaival.
Az ember szép utáni vágyának legősibb ihletője minden bizonnyal a természet, amely tündöklő változásaival ezer arcának megannyi rejtélyét tárta föl, s mindig izgatta a képzeletet és sarkalta az embert, hogy valamit megörökítsen, tartóssá tegyen a mulandó szépségből: azt mintegy állandósítsa. A futólagos benyomásoknál azért volt mindig maradandóbb a szülőföldi élmény s mivel szépsége titkait tapasztalati úton mélyebben megismerhettük, szűkebb pátriánk tűnt föl a legszebbnek a szemünkben, s még inkább emlékezetünkben, ha már messzire el is kerültünk egyszer onnan. Valami hálaféle is munkál bennünk iránta, hiszen minden új esztétikai élményünk erős kontrasztja marad a gyerekkornak a tájból belénk ivódott szépsége és öntudatlan szépségeszménye. Boldogan találkozunk később a művészetben megörökített motívumaival is, melyeket művészi kezek varázsolnak újra elénk. Örök kapocs tehát a szülőföld, a szűkebb pátria a mindennapi gyakorlati élet és az emberi lélek esztétikai igénye között. A természeti élmény a legmélyebb, és talán legősibb rétege ez az emberi fejlődés történetének. Vissza