Balassa Bálint verseiből/A szigeti veszedelem

Előszó

Ő az "első magyar költő". Ez a megállapítás kissé önkényesnek rémlik. Hiszen verseinek nyomdokát - határozatlan, vagy határozatlanul - sokkal messzebb követhetjük az időben. A Mária-siralomban már fellüktet nyelvünk sajátos üteme és egyéb nyelvemlékeinkben szintén találunk egy-egy zengő sort, egy-egy mássalhangzó rímet, mely nyilván még a pogány kor maradványa s szájhagyomány útján öröklődött későbbi nemzedékekre. Verselőink is vannak előtte, kiket név szerint ismerünk. Mégis őt illeti meg az a rang, hogy az "első magyar költő".
Miért? Mindenekelőtt azért, mert munkáiban olyan értékeket hagyott ránk, hogy azokból ma is kirakhatjuk egy élő - érző és gondolkozó - ember képét. Aztán szándéka mindig művészi. Iródeákjaink csak újjgyakorlatot végeztek nyelvünk akkor még kezdetleges hangszerén. Ő már költött. Ez a végbeli vitéz - úgy látszik - tudatában is volt annak, hogy kicsoda. Egyik versében "szegény zarándok"-nak nevezi magát a régi barátok előtt, "kik a magyar nyelven való versszerzésen egymással vetekszenek". Költeményeinek egy részét bujdosása előtt elégette: "Ti pedig szerzettem, átkozott sok versek Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek, Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek, Mert haszontalanok jót nem érdemeltek." Ez nem csekély öntudatra vall a tizenhatodik században, mikor élet és művészet, valóság és képzelet még nem különödött úgy el egymástól, mint manapság. Verseit a maga egyéni tulajdonának tekintette. Személyes kapcsoltban volt velük, érzelmi kapcsolatban. Egy levelében arról is tanuságot tesz, hogy ő a renaissance fia már tudja, micsoda a költői dicsőség, micsoda a költői önérzet, melyet a középkori ember ilyen formában aligha emlegetett: "Nemzettel, emberséggel és egyéb ollyal, kit gonosz szerencse embertől el nem veszthet, alábbvalónak magamat egyik Dobónál sem vallom, értékkel kisebbnek nem mondom." Vissza