A láthatatlan ellenség

Előszó

A valóság néha egészen valószínűtlen és megdöbbentő ...
«Vajjon nem olyan-e ez, mint valami kedves, kissé bolond félálom, - gondolta a vőlegény - hogy én most itt állok Klárival a püspöki palota kápolnájában és arra várunk, hogy a főpap összeadjon minket?»
De bármily valószínűtlennek tetszett, mégis valóság volt, hogy Klári menyasszonyi díszben áll mellette... Igen, Klári, ez a bájos, titokzatos kis leány... akit ő képzeletében gyakran így szólított «kis apáca» és akiről mindig azt hitte, hogy valamelyik kolostorban fogja leélni életét... Hiszen úgy érezte, hogy ettől a fiatal leánytól, aki mint árva kis rokon a háború zivatara elől menekült az ő házához és ott serdült gyermekből hajadonná, mérhetetlen, soha át nem hidalható távolságok választják el.
Olyan távolságok, amelyek nem tér és időbeliek, hanem valami álomvilágból - a Klári hitéből - szövődnek, amely úgy körülvette a leány lelkét, mint az a menyasszonyi fátyol, amely arcát beárnyékolta. Ezt a fehér fátyolt mintha mindig viselte volna...
És mégis, vagy talán éppen, mert olyan elérhetetlennek látszott, azért vonzotta őt annyira ez az idegen kis leány, hogy még abba is beleegyezett, hogy más vallás szertartása szerint kössék össze életének társával... és olyan egyház ritusa szerint mondjanak áldást szerelmére, amely előtte, mint protestáns ember előtt, sohase volt rokonszenves... Vissza