Biopoetika a 20-21. századi magyar lírában

Tartalom

Líra és líraelmélet lehetséges biopoétikai vonatkozásait vizsgálva felmerül a kérdés, vajon mennyiben nyújtanak fogódzót azok a közelmúltban egyre nagyobb számban előtérbe kerülő megközelítések, amelyek élő és élettelen, állat és ember, natúra és kultúra viszonyainak kultúratudományos és irodalmi vonatkozásait igyekeznek körüljárni. A 20-21. századi magyar líra biopoétikai tendenciáinak feltérképezésekor az élet fogalmának, elgondolhatóságának és értelmezhetőségének fókuszba állításával reményeink szerint új megvilágításba kerülhet a költői nyelvnek az a létesítő teljesítménye, amely ezt a kontextust performatív módon alakítja. Míg az 1930-as évek európai költészetében a biológiai és technikai alakítottság elsősorban Gottfried Benn és Paul Valéry kezdeményezéseinek hatására kap mind nagyobb hangsúlyt, a magyar lírában ugyanez többek között József Attila és Szabó Lőrinc verseiben nyer különös jelentőséget, ami elvezet az organikus élet összefüggéseinek a modern költészet számára korábban még nem hozzáférhető rétegeihez. Rajtuk kívül a 20. század költészettörténetének és a kortárs magyar lírának olyan darabjai kerülnek előtérbe jelen kötetben, amelyek a biopoétika szempontjából újabb belátásokhoz segíthetnek hozzá.

A kötet szerzői: Ágoston Enikő Anna, Balajthy Ágnes, Balogh Gergő, Bónus Tibor, Csehy Zoltán, Gregor Lilla, Halász Hajnalka, Kolozsi Blanka, Kulcsár Szabó Ernő, Lénárt Tamás, Lőrincz Csongor, L. Varga Péter, Mezei Gábor, Mészáros Márton, Németh Zoltán, Oláh Szabolcs, Pataki Viktor, Pataky Adrienn, Szirák Péter, Vígh Levente.

Rövid idézet a kötetből

„Nincsen olyan fogalma és jelensége az életnek, amely ne nyelvi közvetítésen keresztül volna elérhető. Következésképpen nemcsak az élet tudományos kategóriáit használhatjuk az irodalom működésének a megértésében, hanem az irodalom maga is fontos tényezőként mutatkozik meg az élet (akár tudományos) fogalmainak a megalkotásában. Mégpedig azáltal, hogy többféle, tervezhetetlen és ellenőrizhetetlen hatást gyakorol a maga nyelvi környezetére (legyen ez akár gazdasági, politikai vagy tudományos környezet). Az irodalom mint az emberi tapasztalat értelmezésének, egyáltalán az emberi létezés megértésének ‒ az ember biológiai létezése tekintetében is ‒ egyik fontos médiuma azt idézi elő, hogy az élet fogalma úgy emelkedik ki, mint mindig már poétikailag is alakított fogalom.”

Előszó

Líra és líraelmélet lehetséges biopoétikai vonatkozásait vizsgálva felmerül a kérdés, vajon mennyiben nyújtanak fogódzót azok a közelmúltban egyre nagyobb számban előtérbe kerülő megközelítések, amelyek élő és élettelen, állat és ember, natúra és kultúra viszonyainak kultúratudományos és irodalmi vonatkozásait igyekeznek körüljárni. A 20-21. századi magyar líra biopoétikai tendenciáinak feltérképezésekor az élet fogalmának, elgondolhatóságának és értelmezhetőségének fókuszba állításával a kötet tanulmányainak köszönhetően reményeink szerint új megvilágításba kerülhet a költői nyelvnek az a létesítő teljesítménye, amely ezt a kontextust performatív módon alakítja. Míg az 1930-as évek európai költészetében a biológiai és technikai alakítottság elsősorban Gottfried Benn és Paul Valéry kezdeményezéseinek hatására kap mind nagyobb hangsúlyt, a magyar lírában ugyanez többek között József Attila és Szabó Lőrinc verseiben nyer különös jelentőséget, ami elvezet az organikus élet összefüggéseinek a modern költészet számára korábban még nem hozzáférhető rétegeihez. Rajtuk kívül a 20. század költészettörténetének és a kortárs magyar lírának olyan darabjai kerülnek előtérbe jelen kötetben, amelyek a biopoétika szempontjából újabb belátásokhoz segíthetnek hozzá.

A biopoétika fogalmának megközelítése többféleképpen történhet, az az összefüggés azonban biztosan nem maradhat figyelmen kívül, hogy a saját élethez mint testbe foglalt vagy ‒ talán pontosabban ‒ megtestesült organikus működéshez csupán áttételeken és közvetítéseken keresztül férhetünk hozzá. Mégpedig szigorúan véve abban az állítólagos közvetlenségben is, amely a saját testünkön és tudatunkon keresztül fűz bennünket a saját életünkhöz. Nem beszélve a közvetítésnek arról a további viszonylatáról, hogy az élet és a test csakis a tudomány, technika, kultúra és nyelv, vagyis eszközök, diszkurzív keretek és eljárások, metaforák és fogalmak segítségével válik számunkra hozzáférhetővé és megosztható tapasztalattá. Ha innen nézzük, akkor maga a biopoétika szó is alapszerkezetében legalább kettős értelmezhetőséget mutat, és őt magát is közvetítésviszonyok hatják át. Az egyik irány szerint a biosz felől jutunk el a poétikához, az élet felől az irodalomhoz. Az esztétikai tapasztalat biológiai meghatározottságát hangsúlyozók persze nem egyszerűen az élet, hanem a tudományok alapján felfogott élet, vagyis az élettudományok felől közelítenek az irodalom jelenségformáihoz. Így járnak el azok, akik a neurofiziológia eszközeivel vizsgálják az olvasás vagy egyáltalán az esztétikai tapasztalat hatásait az idegrendszerre, az érzékszervi észleletekre és azok feldolgozására, az ember kognitív működéseire. Vagy ugyanígy azok, akik az evolúciós pszichológia felől próbálják megadni az irodalom előállításának és használatának, végső soron hasznának darwiniánus magyarázatát. Ezekben a kísérletekben az irodalom valami rajta túli evolúciós cél elérésének mintegy természeti eszközeként jelenik meg, és ez azt is jelenti, hogy könnyen redukálódik föltételezett biológiai determinációjára.

A biopoétika szó jelentését ugyanakkor elgondolhatjuk a fordított irányból is, és ez már közelebb áll a mi kezdeményezéseinkhez. Ekkor a poétika, az irodalom vagy költészet felől közelítünk a bioszhoz. Ebben a megközelítésben abból indulunk ki, hogy nincsen olyan fogalma és jelensége az életnek, amely ne nyelvi közvetítésen keresztül volna elérhető. Következésképpen nemcsak az élet tudományos kategóriáit használhatjuk az irodalom működésének a megértésében, hanem az irodalom maga fontos tényezőként mutatkozik meg az élet fogalmainak (akár tudományos fogalmainak) a megalkotásában. Mégpedig azáltal, hogy többféle, tervezhetetlen és ellenőrizhetetlen hatást gyakorol a maga nyelvi környezetére (legyen ez akár gazdasági, politikai vagy tudományos környezet). Az irodalom mint az emberi tapasztalat értelmezésének, egyáltalán az emberi létezés megértésének ‒ az ember biológiai létezése megértésének is ‒ egyik fontos médiuma azt idézi elő, hogy az élet fogalma úgy emelkedik ki, mint mindig már poétikailag is alakított fogalom. Vagyis az élet költői, irodalmi létesítéséről beszélhetünk: arról, ahogyan az életre vonatkozó fogalmaknak, eszméknek, az élet érzékelési és elképzelési módjainak előállításához, forgalmazásához és recipiálásához az irodalmi szöveg a maga performatív módján hozzájárul.

A biopoétika két említett értelmezése ekkor nem két, egymással szembenálló és egymástól világosan elválasztott fogalom viszonyának mindig újrarögzülő megfordításaként, hanem dinamikus khiazmusukként, kereszteződésükként vagy állandó egymásba fordulásukként lesz elgondolható. Ekként az élet (az életről folytatott tudományos diskurzus) és az élet irodalmi reprezentációja (az élet poétikája) között kölcsönös meghatározottság nyilvánul meg. A kérdés így tehát az lesz, hogy az irodalom, a költészet hogyan vesz részt életfogalmaink alakításában, és ugyanakkor: az életről szerzett ismereteink és tapasztalataink hogyan befolyásolják azt a módot, ahogyan az irodalmat létrehozzuk és befogadjuk. A nyelv, amelyben az élet tapasztalatai megalkotódnak, már eleve az élet tapasztalatait, sőt nem egyszer nem is tudatosuló hatásait, öntudatlan bevésődéseit hordozza magán. A nyelvet az őt átható biológiai működés olyan médiumként mutatja meg, amelyet az élőként észlelt és megtapasztalt világban való testi részvétel is formál. Példaként olyan összefüggések említhetők itt, mint amilyen mondjuk a pulzus és a versritmika pulzálása között, a lélegzet (vagy éppen a lélegzet elakadása) és a versmondat tagolása (vagy éppen e tagolás „összeomlása”), sőt egyáltalán a légzés (mint a beszéd alapfeltétele) és a szöveg hangoztatása (mint a dal[lam]ként felfogott líra) között, az organizmus és az organikus vagy éppenséggel látványosan dezorganikus szövegszerveződés között áll fenn. Vagy persze (talán a legnyilvánvalóbban) azokra a kapcsokra is gondolhatunk, amelyek a természeti létezők, látványok, hangok, események és folyamatok, valamint aközött állnak elő, ahogyan ezek a nyelvbe, a költemény képstruktúrájába beíródnak és benne kiábrázolódnak.

A fentiek fényében a tájékozódás irányát az a kérdés határozhatja meg, hogyan járult hozzá a költészet az (emberi, vagy akár nem-emberi) életről való tudás létesítéséhez. Milyen következtetéseket kínálhat a biopoétika perspektívája a költészet nyelve tekintetében? Például olyan kérdéseket tartva szem előtt, hogy a (nem allegóriaként, szimbólumként vagy fogalomként értett) „életet” miképpen performálja a líra nyelve: hogyan alakulnak a vizsgálandó lírai korpuszban az „antropológiai gépezet” (Agamben) működési módjai (vagy e működés zavarai)? Hogyan rendeződik át a humán és animális, kulturális és természeti közötti reláció, különös tekintettel azokra az összefüggésekre, amelyek az állatok centrikus karakteréből kiinduló Plessner, illetve a környezetük, vagy még inkább az őket körülvevő gyűrű (Umring) szerepét hangsúlyozó Heidegger elgondolásai felől, illetve a közöttük tapasztalható eltéréseken keresztül mutatkoznak meg? Milyen hatással bír az állati viselkedés (utánzás/mimészisz, játék, jelhasználat, hangképzés, „centrikus pozicionalitás”) vagy a növényi létforma a formaképzésre, a költészet nyelvére? Egyáltalán milyen viszony áll elő az állatokkal, a vegetatív vagy tárgyi létezőkkel (vagy akár nem-létezőkkel), általában a természettel és ennek ökológai, poszthumán felfogásával, vagy akár a hibrid, illetve kiborgszerű létformákkal a 20-21. századi magyar költészet jelen kontextus felől nézve releváns darabjaiban? A biopoétika kategóriája mellett ugyanakkor a zoopoétikai vonatkozások sem hagyhatók figyelmen kívül, ahogyan a kettő közötti – akár a biosz/zóé differencián keresztül megközelíthető – különbség jelentősége sem. Ilyen módon nemcsak állatok és növények „ábrázolásai” kerülhetnek előtérbe, hanem egyáltalán annak módja, ahogyan az élet fogalma a 20-21. századi költészetben alakot ölt, illetve jelentést nyer.

Mindeközben a „testpoétikák” meglehetősen tág koncepcióját sem hagyhatjuk itt figyelmen kívül – ami az elmúlt évtizedekben igencsak virulens volt mind az irodalomelméletben, mind a kortárs magyar lírában. Itt azon nem-diszkurzív vagy nem-racionális területek felfedezése irányába lehet fordulni, amelyek nélkül a modern költészet fogalma nem jöhetett volna létre, és amelyek ritkán hiányoznak a költészet eredetének leírásaiból és a befogadás különböző módozataiból. Ezek középpontjában a költészet nyelve és ennek hatásai között fennálló viszonyok vizsgálata áll (és a vonatkozó, többrétegű szemantikai területeké: pátosz, érzelem, szenvedély, érzékelés, érzékenység, temperamentum, tapasztalat stb. – miközben a modern költészethez ezen területek tagadása is hozzátartozik). Ugyanakkor éppen a költészet nyelve lehet az, ami a (saját) testhez való hozzáférés tekintetében egyszerre mutathat rá e hozzáférés feltételeire és a natúra megismerésének lehetőségeire. Ezek szoros összetartozásáról a közelmúltban mások mellett Gernot Böhme értekezett, Maurice Merleau-Ponty és Hermann Schmitz nyomán arra helyezve a hangsúlyt, hogy a natúrához való hozzáférés a saját test megtapasztalásán keresztül történhet. Ezt a tapasztalatot a költészet alapvetően nyelviként mutatja fel, és ezzel biológia és poétika viszonyai előtérbe kerülhetnek.

A kötet első egysége éppen ezért olyan írásokat tartalmaz, amelyek elsősorban a líra és a phüszisz részeként értett test kapcsolatát vizsgálják. Kérdésfeltevéseik többek között arra irányulnak, hogy a költészet miként apellál a hangzó megszólaltatásukat lehetővé tevő fiziológiai folyamatokra, milyen konstellációt tételez nyelvi és testi működés között, hogyan íródik belé vitalitás és romlékony anyagiság kettőssége. Míg az elemzések egy része a nyelv organikus létben való bennefoglaltságát helyezi előtérbe, más olvasatok az érzéki észlelés verbális közvetítésének vakfoltjaira összpontosítanak.

Könyvünk második része ezen a nyomvonalon továbbhaladva azt vizsgálja, hogy a Földet benépesítő nem humán létezők – állatok és növények – szerepeltetése milyen következményekkel járhat a lírában. A tanulmányok egyik közös nevezőjét annak az arisztotelészi tézisnek az újragondolása adja, miszerint az embert a logosz birtoklása különítené el a többi élőlénytől. Hogyan képes a líra a természetet mint a kommunikáció közegét felmutatni? Hogyan építhetőek be a versolvasásba akár azoknak a biológiai kutatásoknak a tanulságai is, melyek a jelcsere és értelmezés jelenségét immár a sejtek szintjén is kimutatják? Adhat-e (és ha igen: hogyan) a líra hangot és nyelvet az elevenség nem emberi formáinak? Hogyan válhatnak formaképző tényezővé tenyészés és burjánzás szerves folyamatai? Az utánzás, domesztikálás, átvitel mozzanataival foglalkozó írások az emberi és a nem emberi közötti fordítás etikai vonzataival is számot vetnek.

Ha a biopoétikai gondolkodásmód előzményeit, illetve gyökereit keressük az európai költészetben, akkor a 18-19. század fordulóján kialakuló természetlíra diskurzusa (mely szorosan összekapcsolódik a romantika természetfilozófiájával és a korszak természettudományos nézeteivel) megkerülhetetlennek bizonyul. A kötet harmadik blokkjában szereplő tanulmányok a természet- és tájlíra azon 20-21. századi formációit veszik szemügyre, melyek többnyire éppen a romantikus „Naturlyrik” kódjait rendezik át. Az elemzésekből kiderül, hogy a költeményekben miként ölt alakot a – gyakran kultúra és natúra metszéspontján elhelyezkedő – táj; hogyan kezdi ki bennük az „örök természet” gondolatát a történeti, lokális és mediális kontextusok begyűrűzése; valamint hogyan viszik színre a már nem (csak) külső, testetlen szemlélőként pozicionált versszubjektum természetérzékelését.

A kötet a Biopoétika a 20-21. századi magyar irodalomban című NKFIH kutatási projekt (DE ‒ ELTE) keretében készült el. A benne szereplő tanulmányok előadás formájában a Biopoétika a 20-21. századi magyar lírában című online konferencián hangoztak el, melyre az ELTE szervezésében került sor 2021. június 17-18-án.

Balajthy Ágnes
Mezei Gábor
Simon Attila

Témakörök