Bajor Gizi

Fülszöveg

Egy halott színész csak az emlékekben él, mert művészetének megfogható anyaga nincsen. Talán ő saját maga volt az élő anyag, amellyel dolgozott, amelyet estéről estére műalkotássá formálva közönségének adott, s amely - mindannyiszor újra meg újra rá kell döbbennünk erre - vele szállt a sírba. Ezerféle hangja, mosolya, elbűvölő mozdulata, kifejező pillantása, az emberi lehetőségek végtelen sokféleségének ez a csodája, amellyel mindig mások érzéseinek, gondolatainak életrekeltésével mégis önmagát teljesítette ki és sokszorozta meg - e káprázatos emberi tünemény nincsen többé. Végtelen volt és lehetett művészi nagyságában, végletes indulataiban és érzéseiben, de emberi valóságában mégis véges, halandó testbe és múló időbe zárt, felettünk álló kegyetlen vaskövetkezetességeknek éppúgy alávetett, mint bárki más. Elmúlt, s még csak műveit sem szedhetjük össze, mert nem hagyhatott mást, csak emlékeket.
Természetes tehát, hogy össze kell gyűjtenünk, ami mégis megmaradt belőle, az emlékeket; a pályatársakét, akik a színpadon nagyra nőni látták, a kritikusét, aki eltűnt művészete lényegét megfogalmazni tudja, írókét, barátokét, akik közelről ismerték, s az embert is csodálták benne, mert Bajor Gizi embernek nemkevésbé nagy volt.
E néhány írás mindmegannyi fájdalmas és reménytelen próbálkozás, mely őt idézné vissza, emberi és művészi lényének káprázatos teljességét mutatva meg. Mást nem tehetünk, mint hogy legalább így megőrizzük őt a nemzet emlékezetében. Vissza