Rubicon 2019/12.

Előszó

Részlet:
A történelemben soha nem voltak ritkák az uralkodóházakon belüli konfliktusok. Számos ilyen esetet ismerünk az ókortól az újkorig bezárólag. Így a középkor s benne az Árpád-ház (997-1301) története sem kivétel. A Képes krónikából ismert korona és kard története fontos helyet foglal el a magyar nemzeti emlékezetben. Az Árpádok trónharcai, I. András és I. Béla, illetve leszármazottjaik szembenállása mindig is élénken foglalkoztatta a történetírást, és még a forgatókönyvírókat és filmrendezőket is megihlette. De mi áll a történet mögött? Az ország megosztása? A jó és rossz közötti választás toposza? A trónöröklési jog kérdése? E kérdéseknek járunk utána az alábbiakban.
A trón- és egyéb hatalmi viszályokban - függetlenül a történelmi kortól és a résztvevők körétől - a konfliktusok kiváltó okai mindig egyszerű és könnyen érthető ügyek voltak: pénzéhség, hatalomvágy, befolyásszerzési szándék. Azonban a dinasztikus trónviszályok egyben családi perpatvarok voltak, amelyek apák és fiúk, testvérek, unokatestvérek és egyéb rokonok közt okoztak néha háborúskodásig fajuló feszültséget, és amelyek nemegyszer szabályszerű drámává váltak, komoly lelki terhet róva a bennük részt vevőkre. Jámbor Lajos császár (813-840) például soha nem tudta megbocsátani fiainak, hogy az általa csak "Hazugságmezőnek" nevezett csatatéren elfogták, bebörtönözték és megpróbálták megfosztani hatalmától. IV. Henrik császár (1084-1105) egyik életrajzírója szinte rémdrámaként ábrázolta, hogyan árulta el az uralkodót saját fia, V. Henrik (1105-1125), aki letaszította apját a trónról. De fordítva is így volt: Nagy Károly (768-814) annyira szerette első házasságából származó, Púpos Pipin nevű fiát, hogy enyhítette büntetését, amikor Pipin fellázadt ellene. A konfliktusok tehát nem nélkülözték az emocionális elemeket. A forrásokban düh és harag, kétségbeesés és sértődöttség, féltékenység és számos más emberi tulajdonság köszön vissza. Vissza