Ön-arc-kép

Fülszöveg

A könyv témája nem pusztán az ön-arc-kép elemzése a festői ábrázolásban, hanem szélesebb értelemben annak kísérlete, hogy esztétikai magyarázatot leljünk arra a nem szűnő igényre, hogy az embert változó eszközökkel és módon bemutassák a művészetben.
Az ember megmutatása a műben és a művön koronként igen eltérő módon történik, s hozzátehetjük a modernitással maga a portré is egyre inkább háttérbe szorult, ami persze nem jelenti azt, hogy a portretírozás esztétikai kérdése ne lenne ma is döntő. Alapvetőnek tekinthetjük éppen ezt a szempontot: mitől fogva érzi és tekinti a szemlélő a bemutatott ember képét sikerültnek és karakteresnek, olyannak, amiről közönségesen az mondható, mintha a bemutatott személy helyett állna ott a mű. De kérdés az is, hogy ismeretlen modell esetében, miért gondoljuk egy alkotásról, hogy úgy mutatja meg az embert, „mintha élne". Vajon miért tekintjük az elevenséget oly döntőnek egy alkotás megítélésében.
Ám a megmutatott ember, a portré soha nem hoz végső bizonyítékot arról a személyről, akit ábrázol, és nem is tanúskodik róla. A megmutatott nincs, és nem is lehet fedésben azzal, aki a valóságban volt, még akkor sem, ha a műnek esetleg volt azonosítható modellje.
Ennyiben minden portretírozás legfőbb kérdése az, hogy miként éri el az alkotó, hogy elfogadjuk az alkotást olyannak, ami ott áll a modell, adott esetben a valóságos személy helyén, A portréfestészetnek, sőt magának a portretírozásnak a tekintet felől történő elemzése azzal a jelentőséggel bír, hogy a tekintet kifejező volta, értelemigénye véglegesen áthúzza a valóságnak való megfelelés keresését a képen, ugyanakkor a tekintet megnyitja azt a tér-közt, amin belül a portré pillantása mozog, amiben minden rápillantáskor tájékozódnunk kell, amiben nincsenek eleve kijelölt pályák, ahol semmi sem magától értetődő. Vissza