Hatlábú

Fülszöveg

Mindig állatok között éltem, de kutyásnak lenni persze más. Megpróbáltam referálni is róla, a kutyás voltról, s ebbéli igyekezetemben annyira elmerültem, hogy meg is felejtkeztem a macskákról, akik addigi életemet kísérték. No meg nem állott módomban beszámolni az előző kutyaéltem utáni eseményekről sem, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy azok akkor még nem történtek meg.
Most, hogy újra közreadjuk régebbi kutyás történeteimet, megpróbálom pótolni a mulasztást: eléje és hozzája is biggyesztek némi állatságokat, hadd kerekedjen tovább ez a furcsa emberi história, ami az enyém volt és - ha az állatok istene adja - még az enyém lesz egy kis darabig.

Kulturáltabb lett a kutyás nép. Megváltoztak az emberek. Mondhatni: jobbak lettek. Elmélázom ezen. Én már rég lemondtam arról, hogy az ember nevelhető. És erre, tessék! Hisz' ezzel az erővel lehetne próbálkozni a nem kutyásokkal is. El lehetne vetni magját a fejekbe, lelkekbe annak is, hogy nem muszáj lopni mindenkinek. Hogy nem kell okvetlenül bunkónak, suttyónak lenni. Hogy olvasni jó. Hogy tévét nézni tilos. Hogy a cigány, a szlovák, a román is ember. Hogy olyik zsidó is az. Szédítő távlatok ködlenek föl előttem, ahogy baktatok a kutyával hazafelé; mégiscsak van remény, van remény, mégiscsak emberré válhat még az ember, érdemes munkálkodni, küzdeni, mert mégiscsak nevelhető az ember, az ember, az ember, szebbé, jobbá, nemesebbé tehető... hoppá, mi ez, mi ez, a fene egye meg, az istenit, csak beleléptem... Vissza