Könnyű zongoramuzsika a XVIII. századból

Előszó

Az a huszonöt könnyű kis zongoradarab, amelyet ebben a füzetben talál az érdeklődő, az európai zene egyik nagyon érdekes korszakáról szertne keresztmetszetet adni: a 18. század második felének német zenéjéről. Bach még él, talán éppen a "Musikalisches Opfer"-t vagy a "Kunst der Fuge"-t írja, amikor az akkori "fiatalok", az 1710-20 körül született zeneszerzők (köztük saját fiai), egyszerre csak valamilyen új, addig szokatlan könnyed hangot ütnek meg műveiben. Mintha égbenyúló hegyóriások közül tavaszi virágokkal borított rétre érkeznénk. Az addig szigorúbb, túlnyomóan ellenpontos stílust homofón hangvétel, - a barokk monumentális építkezését kecses kis formák váltják fel. A szerzők legtöbbje: Löhlein, Reichardt, Schale, Schilling, Uhde, Vanhall, Witthauer, Wolf - mindmegannyi ismeretlen név még a szakemberek előtt is. Csupán Kirnberger, a tudós teoretikus,, Neefe, Beethoven fiatalkori tanára és Türk, a kiváló zongorapedagógus neve ismertebb a mai muzsikus számára. Annál meglepőbb az a friss, formás, egészséges muzsika, amely ezeknek az alig ismert szerzőknek midnen üteméből felénk árad. Egyik-másik darab még magán viseli a közelmult ellenpontos stílusának nyomait (pl. a 16. sz. Gavotte). De a legtöbbjük már azt az új stílust mutatja, amely e korszak mestereinek keze alatt kialakulva, 1760 körül készen várja a nagy betetőzők és összefoglalók: Haydn, Mozart, majd Beethoven megjelenését.
Ebben a gyűjteményemben - mint "A gyermek Mozart" címűben is - arra törekedtem, hogy gondos frazírozó- és előadási jelekkel közelebb hozzam ezeket a szép és hasznos kis darabokat legifjabb zongorázó nemzedékünk tagjaihoz és megkönnyítsem, élvezetessé tegyem munkájukat. Ami pedig az ujjrendet illeti, ugyancsak "A gyermek Mozart" előszavában mondottakra hivatkozom: ne sajnáljuk a fáradságot, közelebbről megnézni és kipróbálni ezeket az ujjrendeket, mert újszerűségük, szokatlanságuk nem holmi különcködés, hanem hosszú hangversenyző és pedagógiai tapasztalat eredménye. Vissza