Bach: E-dúr hegedűverseny/Pugni: "Pas de quatre"/Keogh: Variációk négy táncosra/Ravel: Bolero

Előszó

Az Operaház balettjének új estje kicsiben ugyanazt a repertoárpolitikát tükrözi, mint amely hosszú távon is érvényesül a társulat műsorainak kialakításában. E művészeti programépítés elvei között egyenlő súllyal jelentkezik a hazai műhely új darabjainak bemutatási igénye, s az a törekvés, hogy a társulat továbbéltesse belső tradíciójának jeles, fenntartásra méltó darabjait, s végül, hogy átplántálja hazai színpadra a külföldi balettművészet immár kiérlelt műveit is. Az új műsorban így egyszerre jelentkezik a hagyományápolás és újítás, a nemzeti és egyetemes törekvések vállalásának igénye. Valóra váltásukhoz, az est színpadi összképéhez elöljáróban csak két megjegyzés kívánkozik. Az egyik a színtérrel függ össze: a két operaszínpad közül a nagyobb befogadóképességű Erkel Színháznak mindig is sajátja volt, hogy a népszerűbb hangvételű daraboknak biztosított teret, s ez most sincs másként. J. S. Bach muzsikája és Ravel Bolerója hallatlan népszerűségnek örvend a világban, a közöttük helyet foglaló két "táncnégyes" pedig a tánctörténetben és a jelenkori táncművészetben tölt be kiemelkedő szerepet.
A bemutatott művek karakterére, egységet teremtő közös vonására utalhatunk másodjára: bármilyen távol is essenek stílusban egymástól az egyes darabok, alapvetően koncert-tánc jellegük egységbe fűzi őket. Nem cselekményes-történetes balettekkel találkozik ezúttal a néző; a művek tartalma ugyanúgy az egyes művek táncművészeti értékeiben rejlik, mint ahogy egy szimfóniából vagy zenekari versenyműből is a zenei mondanivaló tárul fel, - s ez akkor is így van, ha egyik-másik balett szövetéből valamilyen történést vagy táncos eszközökkel kialakított konfliktust is kiolvashatunk. Természetesnek vehetjük ezek után az előadóművészetben jelentkező következményeket is: nem a színészi-pantomimikus, hanem a tisztán táncbeli feladatok állnak mindvégig előtérben, s a művészi teljesítményt is ezek maradéktalan megoldása jelentheti. Vissza