Babits Mihály Arany Jánosról

Fülszöveg

Arany a magyar poézisnek kétségkívül legnagyobb művésze. Procédéi, modern raffinementja, aprólékosságig menő technikai tökéletessége kihívják az érdeklődést s bőven ígérik a tanulságot. Költészetének részletértékeitől még az ellenszenv sem igen tagadhatja meg a figyelmet és bámulatot. Költői alakjának egésze már sokkal problematikusabb érdekességű a mai irodalmi világnézet neveltjei és ittasai számára. Ez a nagy költő a Poétaság örök Janus-fejéből a művészarcot fordítja felénk. Az emberarc homályban marad, s jelentéktelennek látszik. Különös elrejtőzés! (A mai Poétaság inkább művészarcát szereti elrejteni.)
Mai szemmel nézve így elég érthetőnek tetszhetik, hogy Arany könnyen talált művészetét elemző finom esztétákra, s részletkutató filológusokra kik költészetének forrásait nyomozzák s nyelvének gazdag szövetét vizsgálgatják, - de máig sem akadt igazi életíróra. Hisz az életírónak mindig inkább a költővel, mint a művésszel van dolga: a költővel, abban az értelemben, ahogyan a költő egyúttal az embert, az emberség teljét és mélyét, jelenti.
Ez a költőember ott volt Aranyban is: a legnagyobbak egyike. De oly komplikált és ideges álarcok mögött, hogy szinte művész kellett hozzá, fölfejteni amit a művész elrejtett. Egy-egy művészlelkű esztéta próbálta is fölfejteni az álarc szövedékét; de ők (például Riedl is) inkább a művekből és a művészet elemzéséből indultak ki, mintsem egy egész emberi alak és egy költő-élet szintetikus látásából. Vissza