Babits Mihály

Előszó

Mióta az ember emberként él, ábrázolja is magát, s a maga képére, vágyai és félelmei szerint ábrázolja hőseit, ellenségeit, jó s rossz isteneit. Tér és idő összefüggésében élve vagy úgy készíti ezeket a képeket, hogy a perc és a színhely valóságát igyekszik rögzíteni, vagy úgy, hogy kibontja tárgyát ezekből az összefüggésekből, s időn, téren túlemelve, valamilyen eszményi lényeg jelképeivé formálja őket. Az igény megteremti a maga eszközeit, s ezek megint új igényeket hoznak létre: kor, körülmények és lehetőségek egyaránt befolyásolják az emberről formált képzeteket s ezek ábrázolásait. Hatnak eközben olyan törekvések is, amelyek az egész embert, testével, környezetével, pihenve, tevékenykedve igyekeznek megragadni s megörökíteni, de olyanok is, amelyek a test egészét irányító, s a személyiséget meghatározó s kifejező fejre, esetleg csak az arcra összpontosítják a figyelmet, a testből a mozdulataiból csak annyit vesznek föl, amennyi hordozza a fejet, az arcot, a környezetből esetleg annyit, amennyi az egyéniség eszményi értelmezéséhez szükséges. Az effajta arcmások, fejszobrok nagy részét évezredeken át általában valamilyen eszményítő általánosítás, stilizálás jellemzi: az uralkodót az uralkodói, a hadvezért a hadvezéri, a költőt, tudóst a szellemi vonások: pontosabban az, amit szűkebb, tágabb közvélemény, ízlés ilyenekül elfogad.
Amikor a valóság képeinek rögzítésére új, az addigi eljárásoknál sokkal gyorsabb és pontosabb módszert talált ki az emberi képzelet és technikai tudás, amikor a fényképezés színrelépett, egy ideig a megszokott célok szolgálatában és eszmények jegyében működött. Jellemző, hogy az első neves arcfényképészek arcképfestőkből váltottak át az új módszer alkalmazására. A dagerrotípiák még közeli rokonai a népszerű metszeteknek, kőnyomatoknak, és csupán azért váltak érdekessé, mert a valóság pontos másolatának hitelével léphettek fel: jobban hasonlítottak, mint a metszetek, bár elkészítésük sem olcsóbb, sem egyszerűbb nem volt, s nem is lehetett őket megismételni. Az arcfényképezés akkor hódította meg a régi s a megnövekedett új piacokat, amikor a fölvételek negatívjairól tetszés szerinti számban lehetett másolatot készíteni: akkor aztán már egészen kis városkákban is berendeztek műtermeket a fényképészek, mert tízezrek készítettek magukról arcképet, házassági, családi, társasági stb. felvételt, olyanok is, akiknek azelőtt ilyesmi eszükbe sem jutott volna. A felvétel alanyait is persze be kellett állítani, nemegyszer külön e célra gyártott szerkezetekkel rögzíteni, hogy az akkor még hosszú megvilágítási idő alatt el ne mozduljanak, s megfelelő kulisszákkal, kellékekkel kellett őket körülvenni, hogy valamilyen illő környezetben helyezkedjenek el. A fényképezés így egyre népszerűbb dolog lett, de persze egyre jobban alkalmazkodott is a nem mindig magas szintű átlagízléshez: a kinyalt giccs kezdett eluralkodni. Ma már egy valamirevaló fotóművész halálos sértésnek venné, ha valaki fényképésznek nevezné. Vissza