Ketten a tükör előtt

Előszó

Barátom, társam, testvérem, ember! még mindíg nem tudsz beletörődni abba, hogy egyedül vagy? Még mindíg azt hiszed, bolygó vagy, mely egy másik bolygóban társára talál; hogy fűszál vagy és sokadmagaddal rét leszel; hogy hangya vagy és sokan vagytok egymás segítségére a hangyabolyban? Vagy azt hiszed, farkas vagy s ha együtt ordítasz a többivel, megtűrnek maguk között talán?
De értsd meg hát végre, értsed meg és hidd el, hogy egyedül vagy! Nem vagy bolygó, sem fű, sem bogár, csak ember vagy, örökké társtalan. Simogatásban, csókban, ölelésben és könnyben, szeretetben és szánalomban, mindíg, midnenütt magányos maradsz.
Kérdezd csak meg a csendet, mely körülvesz, mikor álmatlanul fetrengsz ágyadon, a könnyedet, mely letörletlenül pereg pillád alól, a kiáltásod, amelynek visszhangja nincsen, kérdezd meg őket, van-e valakid?
A villámot kérdezd, mely a házadba csap, a két kitárt karodat kérdezd, mely ereje fogytán lecsuklik, Jézus sebeit kérdezd meg, kérj feleletet Jehova bosszúálló szemétől, Budhha merev ajkától követelj választ a kérdésedre, nem vagy-e egyedül?
És mégis, mégis, tárd ki a két karod, inaszakadtáig ölelésre tárd, szíved, ha vérzik is, tenyeredre tedd, magasra emeld, hogy lássék, messzire, és kiálts, ha ronggyá szakad is a tüdőd, őrtálló katona, posztodon maradj! Ha köd ereszkedik le, ha dér szitál reád, ha ágyútűzben állsz, vagy végigver a vihar, te tárd ki a két karod, ölelésre tárd, mert hátha egyszer kisüt még a nap, valahonnan tán gyúl egy kéz feléd, hogy hidat verjen a parttalan folyón, mely elválasztja az embertől az embert. Vissza