Az üveggyöngyjáték

Előszó

Amikor a svéd Nobel-díj-bizottság a második világháború után, 1946-ban - "ihletett művészetéért, mely egyre merészebb és mélyrehatóbb, és melyet klasszikus humanizmusa, valamint kimagasló stílusművészete jellemeze" - a hatvankilenc éves svájci-német írónak ítéli az irodalmi Nobel-díjat, már ismert az életművet lezáró és megkoronázó főmű, Az üveggyöngyjáték című nagyregény.
Hesse 1932 és 1943 között keletkezett írását sokszor együtt említik a XX. század nagy kísérleti regényeivel: Robert Musil "esszéregényével", A tulajdonságok nélküli ember című befejezetlen regénykolosszussal, Hermann Broch polihisztorikus regényeivel és elsősorban Thomas Mann Doktor Faustus című művével. Ám Az üveggyöngyjáték visszanyúlik egészen a XVIII. század új német regényirodalmáig, pontosabban és főképpen Goethe Wilhelm Meister tanulóévei (1796) című művelődési regényéig, melynek Az üveggyöngyjáték egyfajta pandanja.
A regény utópisztikus mű is egyben, de nem olyan értelemben, mint például Jules Verne írásai, melyekben az író egy távoli jövőben megvalósuló technikai fejlődés lehetőségeit vizionálja, de nem is platóni értelemben, vagyis nem egy "tökéletes" államszerkezetet vázol fel, hanem a két világháború közötti, diktatórikussá vált államrendszerek - főképp a Hitler hatalomra jutása utáni Németország - politikai és hatalmi viszonyaira igyekszik választ keresni egy több évszázaddal később játszódó történetben.
A krízis gyökerei Hesse szerint visszavezethetők az újkor hajnaláig, és a válság a XX. század fordulóján, a fin de siécle idején, a "tárcairodalom kora" végén éri el azt a mélypontot, melyben a szellem teljesen értékét veszti, és a pusztulás, a nyugati kultúra hanyatlása elkerülhetetlenné válik. Ebből a szakadékból igyekszik Kasztália, az elit pedagógiai tartomány a szellem feltámasztásával kiutat keresni.
Vajon életképes-e ez a szellemi elit, és képes-e valamikor a XXIV. században is megőrzi a "klasszikus humanizmus" értékeit? Vissza