Előszó
Előszó
„Kibírnám, de a szó ige muszáj világra jönnie muszáj a muszájt kidalolni, mert nap igéz, és hold virraszt fölöttem kéretlen kegyelem."
(Hogy jobban fájjon)
Aki verset ír, azon számon...
Tovább
Előszó
Előszó
„Kibírnám, de a szó ige muszáj világra jönnie muszáj a muszájt kidalolni, mert nap igéz, és hold virraszt fölöttem kéretlen kegyelem."
(Hogy jobban fájjon)
Aki verset ír, azon számon kell kérni, hogy teljesíti-e a költészet hivatását, képes-e kifejezni azt, ami a hétköznapok nyelvén az egyszerű megnevezésekkel nem mutatja meg magát. Képes-e tehát azt elmondani - és ehhez szót találni - ami minden dolgoknak a legmélyebb értelme, amit értelmünk és érzelmünk megtalálni, kifejezni kíván. És ha megtalálta a számára fontosat, akkor meggyőz-e másokat azt illetően, hogy olyan dolgokról szól, amely számunkra is felfedezést jelent.
Bugya István versei eleget tesznek ennek a kihívásnak. Az értelem és az érzelem jelenléte, összefoglalni képes ereje az, ami a hétköznapi élmények fölé emeli. Szóljon a vers akár tájról, a szem látókörébe kerültről, akár a legbensőbb megrendülésről, képes általánossá és egyedivé összefoglalni, egyetemes érvényűvé tenni a megtalált és verssé, költészetté emelt dolgot. Nyelvi kifejező ereje, a nyelv ismeretének gazdagsága teszi ezt lehetővé. Bizonyítva egyúttal azt is, hogy a táj nyelvi fordulatai, kivételes-ségei is szépítik a gondolat megfogalmazását.
Mit várunk hát a költészettől?
Azt, hogy tegye sajátunkká a más világlátást, megértsük és elfogadjuk azt, hogy osztozzunk örömében és fájdalmában. Megrendülései eképpen a magunk érzéseivé váljanak olvasva őket, örömei a magunk mosolyává alakuljanak és így létrejöjjön az a különös találkozás, amire invitációt csak költő adhat a másik embernek.
Vissza