Az utolsó ellenség

Előszó

1940 szeptember harmadika. Borús égbolt, sötét homályos nap. Könnyű szél fodrozta a széles folyamtorkolat tükrét. A hornchurchi repülőtér, tizenkét mérföldnyire Londontól keletre, sápadt világosságban húzódott meg a szokásos, sárga, reggeli ködben. A repülőtér szélén a Spitfire gépeknek csak a körvonala látszott. Zordon és komor látvány volt. Hébe-hóba kidugta a fejét egy záróléggömb a ködpászták közül, mint egy áldozatra leselkedő őskori szörny, aztán ismét fáradtan visszahanyatlott. Nyolc óra tájban jöttünk ki a kemény, kátrányozott talajú repülőtérre. Az éjszaka folyamán az elosztóhelyről a hangárokhoz vontatták a gépeket. A szerszámok, az üzemanyag és a többi felszerelés a repülőtér másik végén maradt. Határozottan kényelmetlenül éreztem magam. Nemrégen bombatámadás ért s a gépem új tetőt kapott a vezetőülés fölé. És ez a szerencsétlen tető most megszorult, nem lehetett kinyitni, valahol megakadt a futósínben. Attól tartottam, hogy szerelők és megfelelő műszerek nélkül egyáltalán nem lehet megjavítani.
Pedig ha a tetőt nem tudom nyitni-zárni, akkor adott esetben, amikor minden pillanat drága, nem tudok majd kiugrani a gépből... De csoda történt: „George bácsi", Denholm rajparancsnok valahonnan előteremtetít három embert, egy hatalmas reszelőt és kellő mennyiségű kenő olajat. A szerelő-altiszttel lázas sietséggel nekiláttunk a munkának. Felváltva reszeltünk, míg végre megmozdult a tető. Vissza