Az utmutató

Előszó

Részlet a kötetből:

"Egy szép nyári napon, a tizennyolcadik század második felében, az amerikai őserdőség egyikében két férfiúból és két nőből álló kis társaság egy fatörzsekből alakult halomra igyekezett fel, hogy szétnézzen. A fák egy tetőn álltak s igy a társaság tagjai remélhették, hogy messze elláthatnak.
Utasaink nem voltak előkelő emberek; kettő, közülök házastárs, a tuscarora indián törzsből származott; a harmadik, ruhája után itélve, tengerész lehetett, kisérője pedig unokahuga volt, az Ontario vizén levő Oswego vára angol őrmesterének leánya, s e hely volt közös utjok célja.
A fiatal, szép, eléggé müveit leány örömmel nézte a nagyszerű látványt, mely szeme előtt feltárult; gondolkozva figyelte a levelek és ágak e végtelen tengerét, mely legüdébb zöld szinben pompázott. Az ékes szilfa, a széleslevelű jávor, a pompás tölgyek s a karcsú, magasan felsarjadt hársak széles, végtelen szőnyeget alkottak, mely a legszélső láthatárig terjedt, hogy ott, a végtelen Óceánhoz hasonlóan, az ég felhőjével összevegyüljön. Néhol egy-egy óriási fenyőtörzs piramis alakjával nagyszerű emlékoszlophoz hasonlitott, melyet ugy látszék isteni művészi kéz állitott fel a széles zöld lapályon.
- Nagybátyám, - szólt a leány hosszú szünet után - nagybátyám, engem e látvány a végtelen tengerre emlékeztet, mely előtted oly kedves és drága!
- Már hogy is hasonlíthatna, Mágnes! - (Gyakran nevezé igy unokahugát a tengerész, evvel a leányka személyes vonzerejére célozva.) - E pár falevél s a valódi Atlanti tenger? Mind e fatetől összevéve alig lehetnek egy bokréta Neptun kabátján!" Vissza