Az út vége

Előszó

Részlet a kötetből:

A kapu előtt, a sarokban, lenn a kövezeten, három szakajtó őszibarack állott. Az elsőben az apraja, a hitványabbja, amely megérett ugyan, de húsa sovány, bőre megráncosodott, mint a nyomorék ember korán megvénült arca s az íze sem valami különös, kesernyés, mint a fonnyadt baracké szokott lenni. Nincs is ára. Hármat adtak belőle egy krajcárért. A második szakajtóban már a jobbja van, még nem a legjava. Igaz, akad közte akkora is, mint egy hízott koszosalma, de azért még sem ez az igazi; színe sárga, húsa levetlen, lisztes; ha az ember kettétöri, elválik a magjától s a belseje sem piros, hanem sárga vagy idétlen zöld, mint az úritöké. A vevőt nem téveszti meg sem kérkedő puffadtsága, sem vigyorgó sárgasága, mert tudja, hogy azok a halvány-barnás foltok, amelyek áttetszenek a vékony, szőrtelen, halvány bőrön, ütődések foltjai, barna, beteges foltok a barack húsában: a rothadás csalhatatlan jelei. Nem is veszi meg, akármilyen csábító a nagysága s ha párját egy krajcárjával vesztegetik is. A harmadik szakajtóban vannak az igaziak, az őszibarackok arisztokratái: a duránciak. Zöldes bársonyhamvuk egészségtől duzzad és virít rajtuk a nevető élet pirossága. Kemény, ropogós húsuk nem válik el a vérpiros magtól, hanem úgy kell lerágni róla s amikor beleharap az ember, azt hinné, hogy szűzlány hamvas vállába harapott. Fejedelmek csemegéje! Illata a tavasz virágoskertjének illata, íze a gyümölcsízek legnemesebbike. Kicsit csípős és mégis édes. Van benne valami fanyarság, mint az öreg vörösborban s mégis jóleső, finom, üdítő íz. Vissza