Előszó
Részlet a könyvből:
Az asztalon lobog a mécs. Gyenge világa alig észrevehető árnyékokat suhantat és imbolyogtat a falon. Az udvarra néző ablakok két kobaltkék négyszögén betekint a derengő téli reggel.
- Mennyi idő lehet mán? - kérdi egy görcsös ásítástól gyötrött hang, öregasszony hangja.
- Fertály hét, - felel egy másik asszonyi szó, - vagy még annál is több.
- Mennen oda az ajtóhoz, oszt hallgasson be.
Az egyik asszony feltápászkodik. Nehéz, nagy test, csak úgy feszül rajt a ködmen, amit idebent sem tett le a fűtött szobában. Meg kell hajolnia, mikor kimegy, mert a szegényes földes szoba ajtaja alacsony. Pár perc múlva ugyanúgy meghajolva visszatér a konyha felől, miután a túlsó szoba ajtajánál küldetését végezte.
- Gondolom, szunnyadnak. Csend van. A gyerek se sír. Benyitni nem akartam, mert még felserkennek. De Leskáné bent van, majd kiszól, ha valami nincs rendjén.
Két asszony bólint rá. A hírhozó megint leül, a szék nagyot reccsen a hatalmas test alatt. A sarokban, ahová már semmiképpen nem hatol el a mécs gyenge világa, valami fekete csomó szepeg a sötétben. Kurtákat szív az orrán, két kurtát és gyorsat egymásután, ahogy a csendesen sírdogálók szokták. Juli az, a kis szolgálólány. Nem hajtja most munkára senki, a nagy aggodalom komor virrasztásának ünnepe van most...
Vissza