Az Úr jó vitéze 1.

Előszó

Előszó
Fiatalon gyakorta haragudtam az apámra, amiért ilyen rossz világot hagyott rám, meg voltam győződve, azért történt így, mert ő nem tett meg mindent a változtatás érdekében. Azóta eltelt hatvan-hetven év, és magam is be kell lássam, hogy én is ugyanolyan gyalázatos világot adok tovább lányaimnak, amilyet magam is kaptam.
Most már - távozófélben - el kellett gondolkodnom, hogy ez-e az élet természetes rendje, amelyen minden egymást követő nemzedék átesik, vagy létezik valamilyen felfelé vezető kiút ebből az ismétlődő nyomorúságból.
Hiányzik belőlem a hajlandóság, hogy elvont problémákon töprengjek, mindig is megtalált valamilyen valóságos feladat, egyre inkább kitoltam a válaszadást. Közben betöltöttem a 85-ik évemet, „game over", a játszma véget ért, vagy legalább is a befejezéséhez közeledik. Elérkezett az utolsó idő, amíg még alkalmas vagyok rá, hogyha magyarázatot nem is, de valamilyen választ találjak a nagy kérdésekre.
Hiszek benne, hogy aki felszállt a vonatra, az már megtette az út felét, de itt épp ez a meghatározó első lépés hiányzott. Annyit viszont beláttam, hogy egyedül nem sokra megyek, nem lehetek egyszerre kérdező és válaszoló, de nem találtam semmiféle külső kapaszkodót.
Kihez forduljak? Az előttem járó nemzedék már elvonult, nem maradt belőlük senki, akit megkérdezhettem volna egy-egy régi eseményről, vagy személyiségről. Az én korosztályom Vissza