Az Újvidéki Színház húsz éve

Előszó

Megyünk a színházba. Mert „meghívásunk" van oda. Legtöbbször félig-meddig ünneplőben, nyakkendősen, ragyogóra tisztított cipőben. Mintha templomba mennénk, vagy a vesztőhelyre. Tele várakozással, izgalommal; mint a titoklesők. Közben csak normális polgárok, szabad civilek. Visszük magunkkal a mindennapok árnyai alól kimentett ünnepélyességünket, a maradékot, a mintha-már elfelejtett gyerekkori csodálkozást. Vonz bennünket a látvány, a meglepetés, a megmutatás (és a felmutatás) mozdulata és állítmánya; a másik történet. A színpadon lejátszódó, az éppen most és az éppen ott, a megismételhetetlen és visszahozhatatlan, a megismétlődésében mindig új, a visszahozottságában felfedezés.
Így megyünk már húsz éve az Újvidéki Színházba. (Szándékosan mondom így, megyünk; kerülöm a köznyelvibb vonzatot: nem mondom, hogy színházba járunk. Nem mondom, hogy húsz éve járunk az Újvidéki Színházba. Iskolába járunk, meg templomba járunk; ott nem vagyunk egészen civilek, se polgárok, ott iskolások vagyunk meg hívők, ott feladatunk van: a Tudás és az Úr oltára elé járulni. Járunk, járulunk?; járom. A színházba azért megyünk - inkább -, mert ott nem akarunk se tanulni, se imádkozni. A színházban felnőtt polgárok vagyunk, csendes színházi közönség, és nincsenek számításaink. Már nem számítunk arra, hogy bölcsebbek leszünk, hogy majd többet tudunk, se arra, hogy bűnbocsánatra lelünk; a bűneink végérvényesen hozzánk tartoznak. Ha mégis számítunk valamire, csak arra, hogy tanúi leszünk a jelenlétnek, az éppen mostnak, a megtörténőnek, a megjelenésnek: a történetnek és az elbeszélésnek. Mást nem várunk el. Már túl vagyunk a várakozásokon. Nem várjuk a folytatást. Polgárok, civilek, színházi közönség.) Megyünk, húsz éve már, az Újvidéki Színházba. Este fél nyolcra. Bemutatóra, reprízre, felújításra, főpróbára. Színpadot és színészt látni. Néha délelőtt is elmegyünk, beszélgetésre, kávéra, jó szóra. Ennyi. Vissza