Az ujkor filozófusai

Előszó

A filozófiának - Schopenhauer szerint - a halál az inspirátora, ami szüntelenül ébren tartja az ember elmélkedő ösztönét s hol hitre, hol fájdalmas panaszokra indítja az élet értékein eltünődő lelkünket. Ez a meghatározás azonban nem általános érvényü, mert az emberiség elenyésző kivétellel minden időben leélte és leéli napjait, anélkül, hogy az enyészet fölötti elmélkedésekkel töltené az idejét. Bár nem vitatható, hogy az emberi eszmélet körében felmerülő minden tüneménynek a halál dönti el az értékét, mindamellett szűk körre szoritkozik azoknak a száma, akik vágyaik élére szokták tenni a halálon való gondolkozást s az élet mivoltának e mélyebb értelemben vett megismerését. Ez a tény azomban akaraunk s értelmünk természetes alkatának a következménye s az ember nem igen tehet arról, hogy miért van olyan lélekkel megáldva, melyet ellenállhatatlanabb erővel kerit hatalmába a szerelem s a világ minden lehető élvezete, mint az a kiváncsiság, hogy vajjon a halál mi végre juttatja életünket. A természet bizonyára tudta, mit csinál, amikor olyannak teremtette az embert, hogy ne sokat mérlegelje cselekedeteit abból a szempontból, hogy az életnek vége is szokott lenni s ne aggódjék amiatt, hogy a bölcsesség nem találja az élettünemények értelmét. A világ valamennyi értékébe vetett hitünk alaposan meg volna zavarva, ha akarratunk, vágyaink minden mozdulatánál előbb az iránt tudakozódnánk, hogy mit ér, mit jelent az élet, szemben az elkerülhetetlen enyészet mystériumával. A valóságban az ember nem sokat törődik e kérdésekkel s bizonyos közönnyel néz élete mulandósága elé, aminek oka az a körülmény is, hogy a metafizikai igazságok keresése nagy megerőltetéssel jár s igy a gondolkozás a hasztalan fáradozástól kimerülve, megunja a halál átláthatatlan és vigasztalan problemáját. Vissza