Az őskőkor embere Magyarországon

Előszó

Részlet:
Ha ősemberkutató utunkban Szilvásváradtól a szűk, kanyargó Szalakja-völgyön keresztül közelítjük meg a Bükk vad hegyeit, váratlan meglepetésként tárul szemünk elé a Szalakja-rét zöld pázsitja, a csillámló apró vízesések és a hatalmas sötétzöld fenyők. A rétet szinte minden oldalról körülveszik a 8-900 m magas, barlangokat rejtő mészkőóriások: az Éleskővár, az Ispánhegy, az Istállóskő, a Nagykopasz és a Kelemenszéke. Különös, komor birodalom ez. Ma a fatermelés, a mész- és szénégetés, a kőfejtők és a vadgazdálkodás hazája; a természetjárók paradicsoma, akik nem tudnak betelni a csillámló forrásokkal, a sziklaormokról nyíló kékes távlatokkal és az erdei úton keresztülsuhanó riadt őzsuták látványával. Régen, sokezer évvel ezelőtt, a jégkor kezdetleges ősemberének vadászterülete volt itt. Az ősembercsaládoknak kináltak menedéket a barlangok, ők melegedtek a ritkás fák száraz ágaiból rakott máglyák mellett. Az ősember szomját oltották a bövizü karsztforrások, s a gazdagon tenyésző erdei vad legfőbb ellensége az ő kőhegyü lándzsája volt.
A Bükk ősemberének nyomait fürkésszük, amint felkapaszkodunk a Tó-oromja meredek, éles sziklagerincén, keresztül vágunk a Bükk-fennsík üdezöld, selymes rétein, amelynek mélyedéseiben ugy ül meg esténként a réteges köd, mint opálos vizü kis tavacska. Turistajelzések kisérik utunkat a Kerek-réten, Korcsmáros-réten át, a Hegyeskő szikláin egészen a Peskő lábáig. Itt letérünk az utról, s a nedves, szük völgyben páfrányok és gombaillat kidőlt faóriások között közelitjük meg a Peskő-sziklák elhagyatott vidékét. Vissza