Az Országos Traumatológiai Intézet emlékkönyve 1956-1975

Előszó

Az Országos Traumatológiai Intézet első évkönyvének megjelenése óta a most publikált munka megírásáig a traumatológiai ellátást is szolgáló ágyak szerény növekedése mellett, országszerte - a világban észlelt trend arányában - emelkedett az ellátást igénylők - ezen belül a polytraumatizáltak - száma. Ebből következik, hogy a balesetet szenvedettek nem csekély részét általános sebészeti osztályokon látják el, hiszen a vidéki traumatológiai osztályok ágyszáma alig növekedett, a budapesti sem számottevően. A szakmai irányítást végző Országos Traumatológiai Intézet pedig - jóllehet közvetlen betegellátó munkája és közvetett szakirányítása, instruktori hálózata példásan szervezett és ragyogóan működik, - sajnálatos módon, de közismerten nincs abban a helyzetben, hogy akár egy részét is közvetlenül átvegye az általános sebészeten kezelt, valójában diszciplinárisán traumatológiai osztályon ellátandó sérülteknek. Pedig az Országos Traumatológiai Intézet eddigi, immár 20 esztendős munkája egyértelműen bizonyítja a koncentrált traumatológia jobb eredményét és ezen az instruktori hálózat csak javít, de nem jelent megoldást.
Az egyes traumatológiai osztályok, valamint az általános sebészeti osztályoknak legjobb traumatológiai ellátásra törekvő igyekezetét jól ismerve, sőt a legnagyobb mértékben elismerve, s ez irányú erőfeszítéseiket és eredményeiket messzemenően honorálva, miért aggasztja a tárca vezetőjét az Országos Traumatológiai Intézet 20 év töretlenül kifogástalan szakmai és nemzetközileg is ismert gyakorlati és kutatói munkássága mellett az Országos Traumatológiai Intézet épületének jelenlegi állapota?
Elvből és gyakorlatból.
Az elv: minden orvosi gondolkodás, kutatás, gyakorlat a beteg szolgálatában áll, illetőleg miként a betegségek kezelése, a sérültek ellátása is természettudományos methodikával s megfelelő helyen kell hogy történjék.
Ennek az orvos és munkatársai személyes szakmai és humán felkészültsége mellett - meglétükről az Intézet munkatársainak zöme az elmúlt két évtized alatt bizonyságot tett - a megfelelő tudományos-technikai felszereltség sine qua nonja. Ezt a szintet - az országban egyedülállóan - az Intézet elérte. Jelen állapotában azonban ez nem csak hogy nem növelhető - de még „rutin" munkájában is gátolja, s ez mindjárt a gyakorlat is.
Celsus írja „Quam difficile est curare morbus hominum". Ez méginkább igaz a traumatológiában - mind elvi, mind gyakorlati szempontból. Tudom, hogy az un. gyógyítási szabadságot hazánkban senki nem vitatja. A tudomány állásának megfelelően mindenki azt a gyógyeljárást választhatja, amit legjobbnak, leghatásosabbnak vél. A traumatológust (persze nem egyedül őt) - sok más momentum mellett - azonban két, nem betegtől vagy elveitől függő tényező mégis korlátozhatja a kezelési vagy műtéti eljárás megválasztásában: rendelkezésére álló aktív és krónikus ágyak száma, valamint az instrumentació minősége és mennyisége (beleértve a műtők számát és teljességét). Vissza