Az örök suttogás

Előszó

Tavasz a kaliforniai Sierrában...
Soha nem lehet kékebb az ég, soha nem önti így végig a nap aranyszínű fényözönnel a végtelen erdőségeket. Életet adó, csodálatos ragyogás ez!...
A hegyhullámok egyre fáradtabban, egyre alacsonyabban emelkednek egymás mögött az egyik oldalon, míg a távoli ködben, egészen elmosódva, belevesznek a Sacramento-völgy síkságába. Odalenn nyár van már, a földek barnára égve feküsznek az izzó napon, de a másik oldalon egyre magasabbra és magasabbra emelik fejüket a hegyek, egyre sziklásabb, vadregényesebb, szakadékosabb csúcsok sorakoznak egymás mögött az ormok vállain, a kék szakadékok soha nap nem érte mélyén ott fehérlik a hó egyre nagyobb foltokban, messze pedig, hétezer lábnyi magasságban, örök birodalmában, némán és büszkén uralkodik most is a tél.
Egyszerre van a Sierrában fagy, zsendülő tavasz és kalászt hozó nyár azon az óriási területen, amely hétezer mérföldet foglal el, a jégkoronázta legmagasabb oromtól lefelé, a forró éghajlatú alföldekig.
A hegyvidék közepe táján, a tavasz országában, magas, mezítelen homlokú hegygerinc emelkedett az égnek. A meredek, fenyővel és cédrussal benőtt hegyoldalakon meg-megcsillant a bronzszínű napsütötte fatörzsek sora, itt-ott vidám fényfoltok táncoltak az őserdő mélyén és sötétkék árnyékok feküdtek végig az évszázados barna, rugalmas szőnyegen: az avaron, amelyet milliárd és milliárd fenyőtű alkot... Vissza