Az örök reformáció

Előszó

Mikor Isten az izraelitákat a sivatagon át vezette, hol nem volt eledel és csak a hit várhatott táplálékot a Láthatatlan kezéből, visszakívánkoztak Egyiptom húsos fazekaihoz és zöldségtermő földeire. Isten a mennyei kenyeret adta nekik, a mannát és hogy hitüket nevelje, mindennap újra adta nekik. Minden reggel hullott az égi kenyér, de mikor a nap fölkelt, elolvadott és amit edényekben tettek el másnapra, megbűzhödött. Ez a történet azt a fontos tanulságot rejti magában, hogy az Isten nem egyszersmindenkorra ruház fel bennünket kegyelmével, hanem napról-napra, sőt pillanatról-pillanatra kell azt kapnunk Tőle, miből azt is látjuk, hogy az Isten nem egyedül indít el utunkra, hanem velünk jön, hogy folyton adjon, hogy szüntelen közösségben legyünk Vele, hogy Tőle való függésünket soha egy pillanatra se feledjük.
Így napról-napra, percről-percre Istentől függeni, megalázónak tűnik fel azelőtt az ember előtt, aki a paradicsomban hitt a kisértő ígéretének: „Olyanok lesztek, mint az Isten!" Azóta az ember önállóságra törekszik, Isten adományai fölött független úrnak képzeli magát és a Tőle való folytonos függést elviselhetetlennek találja. Ennek az önállóságnak eredménye azonban a manna megromlása. Minden kor, amely a múltnak nagyságából élősködik és nem fog serény igyekezettel, új isteni erőkkel hozzá, hogy újat teremtsen, a romlás, pusztulás kora lesz. Vissza