Az orgonatanítás módszertana

Előszó

Tanulóéveimben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Vincze László tanár úr tanította a pedagógiát. Hálával gondolok rá, megalapozta pedagógiai ismereteimet, következetes pedagógiai magatartása ma is példa számomra. Azokban az években (1958-1963) még nagy időket éltünk a Zeneakadémián. Kodály Zoltán többször személyesen is eljött Járdányi Pál nagyszerű szolfézs óráira, aktívan közreműködött a dallamdiktálásban. Prozódiát a jelentős zenetudós-zeneszerző Bárdos Lajos tanított, a zeneszerzést pedig Szervánszky Endrénél tanultam. Valamennyien magasrendű szakmai felkészültséggel, pedagógiai készséggel, etikus magatartással nagy hatást gyakoroltak ránk. El is határoztam, ha tanítani fogok, őket fogom követni. Ebben az időben a közhangulat a Zeneakadémián még kedvezett a pozitív pedagógiai elveknek, nem is tévesztették el hatásukat a hallgatók körében. Évekkel később, amikor óradíjas tanárként elkezdtem tanítani a Zeneakadémián (1975), már egészen más közhangulat uralkodott, legalábbis az orgona tanszakon. A liberális - kibernetikai szempontból egypólusú, téves - ideát „diákcentrikusnak" tartották, melynek lényege egy jelmondatban fogalmazódott meg: „jaj, csak meg ne sérüljön a hallgató lelke!" Ez a pedagógiai irányvonal nálunk az orgona tanszakon többek között úgy valósult meg, hogy mindenki minden orgona vizsgán jelest kapott. Ezért a legrosszabb osztályzat 4,51 jeles volt, ezt követték a további jeles osztályzatok 4,6-tól felfelé. „Majd az élet differenciál" - mondta minden alkalommal idősebb kollégám. A tanszéki értekezlet pedig elismeréssel nyugtázta ezt a „nagyszerű" eredményt. A „munka érdekében" tanítási rendünket is átszerveztük, illetve mint belső rendet, el kellett fogadnom, hogy a heti 2x45 perces órákat az orgona tanszakon heti 1x90 perces órába vonjuk össze. Ezzel „lehetővé tettük", hogy a tanuló „többet gyakoroljon", sőt, ha a hallgató nem hozott elég anyagot, akkor az óra helyett is gyakorolt, ha pedig a tanár csak egyszer is hiányzott, a tanuló már két héten keresztül „még többet gyakorolhatott". Probléma csak akkor keletkezett, amikor gazdasági főigazgatónk a tantermek kihasználtságát ellenőrizte és az orgonatermeinket rendszeresen üresen találta. Növendék koromban az orgonatanítás módszertanát egy éven keresztül heti két órában tanultuk. Tanárunk az órákat rendszeresen megtartotta mindaddig, amíg az általa összeállított anyag el nem fogyott. Tizenöt évvel később tanár kollégám már csak a tanév végén tartott néhány módszertan órát abból a célból, hogy elmondja a hallgatóknak, mit kell felelniük a vizsgán. A vizsgán természetesen mindenki jelest kapott, mert ezzel „segítettük a tanulmányi átlag emelését" így több ösztöndíj járt a hallgatóknak, tehát „igazságosan" enyhítettünk minden tanuló „igen rossz anyagi helyzetén". Ezzel szemben példaképeim nem gyógypedagógusok voltak. Vissza