Az olasz irodalom kis tükre

Előszó

Részlet a könyvből:

Az olasz nyelv a vulgáris latinnak egyenes folytatása. Ez a latin népnyelv sohasem volt teljesen egyező az irodalom nyelvével s a római birodalom bukását követő századok folyamán a barbár behatások következtében különböző nemzeti nyelvekké alakult. Ezek mellett azonban a klasszikus latinság továbbra is megőrizte eddigi szerepét: a tudományos és irodalmi gondolat kizárólagos kifejezője maradt. Hagyományos tekintélyét még növelte, hogy egyúttal az egyház hivatalos nyelve is volt, mely mint a műveltségnek egyedüli hordozója, iskoláival is hozzájárult az irodalmi latin nyelv ismeretének ébrentartásához. Olaszországban ez annál könnyebben volt lehetséges, mert a félsziget népe mindenkor latin ivadéknak tekintette magát, a római leszármazás tudata volt századokon át az egyetlen laza kötelék, mely Itália népességét eszményi közösségbe fűzte s a klasszikus műveltség, ha az Alpokon túl időnként intenzivebb volt is, itt általában szélesebb körökre terjedt ki. A köznapi élet nyelve ugyan egyre inkább eltávolodott az irodalmi latintól s a 812-ben tartott torsi-i zsinat pl. már azt ajánlja a papságnak, hogy lehetőleg a nép nyelvén végezze az igehirdetést, irodalmi használatának azonban a 13. század elejéig semmi nyoma nincs. Az olasz nyelv legrégibb emlékei 960 és 964-ből valók: három rövid tanúvallomás latinul szerkesztett bírói iratokban. Vissza