Az olasz falfestmények kiállítása

Előszó

A falfestmények célja és rendeltetése, hogy épületek falait, mennyezeteit díszítsék. A mellett, hogy más műalkotásokhoz hasonlóan koruk eszmevilágát, társadalmi viszonyait tükrözik, csaknem mindig bizonyos emelkedett hangulatot, ünnepélyes jelleget kölcsönöznek környezetüknek. Technikájuknál fogva is sokkal közvetlenebb kapcsolatban vannak az építészettel, mint a deszka - vagy vászonalapra tempera - vagy olajfestékkel készített függőképek. Utóbbiakkal összehasonlítva, felfogásuk általában monumentális, előadásmódjuk takarékos, nagyvonalú.
A falfestészetnek főleg két technikája használatos, s ezeket olasz szóval al fresco és al secco eljárásnak nevezzük. Az al fresco eljárással készült falfestmények, - vagy a magyarban is meggyökeresedett elnevezést használva, a freskónak, - alapja a fal vakolatja, amelyet mésztejből és száraz folyami homokból készítenek, három rétegben raknak fel és végül jól lesimítanak. A legnagyobb mésztartalmú külső réteg az ún. intonaco. A még nyirkos vakolatra földfestékekből és mészvízből elegyített festékkel fest a művész. Száradás után a falkép felületén apró mészkristályokból vékony, átlátszó, selyemfényű réteg, az ún. mészpáncél keletkezik, amely a festéket leköti és a freskó tartósságát biztosítja. A vakolat gyors száradása állandóan sürgeti a művészt, azért ez naponta csak akkora felületet vakoltat frissen, amennyit aznap festésre felhasználhat. A már egyszer megfestett formákat, részleteket javítani, átfesteni (amint ez olajfestményeknél annyiszor megtörténik) a freskónál nem lehet, s nagyobb hibákat legfeljebb úgy javíthat a művész, hogy a vakolatnak azt a részét levereti a falról és a részletet újra festi. A freskókép tehát egy-egy napi darabokból áll elő; a később is észrevehető érintkezési vonalak, az ún. varratok, a valódi freskónak legfőbb ismertető jelei. Az egységes hatás érdekében, még mielőtt a festő a falon kezdene dolgozni, a végleges kép eredeti nagyságában rajzot készít papíroson. Vissza