Az Isteni Megváltó Leányai budapesti Szent Margit Leánygimnáziumának, Nőnevelő Intézetének és Általános Iskolájának Évkönyve az 1944-45., 1945-46. és 1946-47. iskolai évről

Előszó

Két világégés közé eső 25 küzdelmes esztendő...
... a Szent Margit Leánygimnázium 25 éves története. Világégéstől-világégésig, romoktól a romokig vezet az iskola útja. De az úton tisztalelkű leánynemzedék halad, a romokon az áldozatos lelkű fiatalság és hős édesanyák lélekvirágai nyílnak.
Az intézet védőszentje is a tatárdúlás romjaira építette nagy lelkének áldozatdómját, követőinek is a kemény áldozatvállalást hagyta örökségül. És mi örülünk, hogy ifjúságunk tud nagylelkű, áldozatot vállaló, új hazát építő reménység lenni. Ezt az elfáradni nem tudó. Istenbe kapcsolódó mindig, hízó és mindig szerető, áldozni kész lelket ünnepeltük 1947 május 18-án.
„Az ezeréves magyar katolikus pedagógiának 25 éves kis rügyecskéje ez az intézet" - mondotta a Bíboros Hercegprímás ünnepi beszédében, - de a rügy mutatja, hogy az ezer éves fa mindig fiatal, életerőtől duzzad, évgyürüivel nő az ifjú hajtások száma. A Veszprémből kiindúló és Sopronból Budapesten keresztül a csepeli munkás-leánygimnáziumig elnyúló új hajtásokat ugyanaz a szellem táplálja; az alázatos királyleány önfeláldozó Isten- és emberszeretete. A mai társadalomtól méltán kiértékelt szerzetesi iskolák titka ez: szeretik a gyermekeket, nevelik a fiatal nemzedéket, a leendő édesanyákat és közvetve az édesapákat." A Bíboros Hercegprímás ajkáról elhangzott szó lelkesedéssé fokozta az ünnepi örömet az 1300 Margitos növendék, a szülők és az ezer öreg diák lelkében, akik büszke örömmel simogatják meg lélekben az Alma Maternek ezer bombaszilánktól megtépett falait, s a hűségnek és ragaszkodásnak ezüst szálaival kötik hozzá lelküket.
„Amikor a fatimai látomásnak a részesei közül a egyik kicsike felserdült", - szólt tovább a Bíboros Hercegprímás - „és apácává lett, örök fogadalmat tett, az édesanyja különös ajándékot vitt a zárdába: egy méhkast, tele méhhel és tele mézzel. Ha kérdezem mit hozzunk mi a jubiláló intézetnek, azt felelem: mi is méhkast hozzunk a méhkasnak. Méheket hozunk a legszorgalmasabb méheknek, és színmézet hozunk azoknak, akik a legértékesebb színmézet termelik, az Egyháznak, az országnak és a társadalomnak. A méhkast fogja az anyaszentegyház, fogja a végzett növendékeknek és szülőknek beláthatatlan sora, és mi elismerjük, hogy a hála színméze nem ér fel az első, általunk termelt színméznek az értékével. Most a hálának a pillanatában megköszönjük az Isteni Megváltó Leányainak ezt a negyed századot. Emlékezésünk elszáll Amerikába, a nagyontisztelendő Rendfőnök Anya után, aki most Amerikában fárad, de biztos, hogy a magyar kultúra érdekében fárad! Jusson a színmézből az érdemes tanári karnak, akik pedig a méhkast felcserélték már a koporsóval, azoknak a sírjára küldjük az elismerés hálás babérlombját. Ez legyen a mi hálánk és büszkeségünk a jubileum zárókövénél."
Mi, az intézet tanárai a következő negyedszázadra útravalónak elvisszük Főpásztorunk ajándékozó szavát, a kis méhkasról mondott hasonlatát; dolgos, névtelen munkásként nevelni akarjuk az ifjúságot a jó Pásztor örömére, Egyházunk erősségére, Isten dicsőségére... Vissza