Előszó
Részlet a könyvből:
Becsületes emberek
Az úrfi búcsúzkodott. Olyan parolázást cselekedett meg a cselédekkel, cselédasszonyokkal, mintha csak Ausztráliába készülne. (Amerika újabban igen közel esik Magyarországhoz.)
- Aztán hová megy Laci úrfi? - tudakolta kedves érdeklődéssel a kisbojtár.
- Hová? Hát messze - volt a válasz. - Elmegyek gimnáziumba.
- Hát a' hol van? - rázta fején Bodajki János, a béres - soha hírét sem hallottam. Falu az, vagy város?
Irsay Laci hangosan felkacagott:
- Iskola az, János bácsi, - olyan iskola, amelyikben sok mindenfélét tanítanak. Ha megjövök esztendőre, akkor megmondom kendnek, hogyan hívják a hornyút diákul.
- Hanem azt minálunk semmiféle bornyú meg nem érti - vélekedett a béres.
- Küldünk, persze hogy küldünk - jelentkezett vigyázzon rájuk, különösen a vöröstarkára, azt igen szeretem.
- A kutyámfa is vigyázzanak. Puha ágyat vessenek Bodajki János - minden nap megvakarom csakis az úrfi kedvéért.
- A szamócakörtéből meg tegyenek nekem félre. Vagy igaz is, küldjenek a kocsissal. András behozza a városba.
- Küldünk, persze hogy küldünk - jelentkezett Kovács Péter a kertfelügyelő. - Annyit küldünk, hogy belemohókodnak a diákok.
- A kutyámra is vigyázzanak. Puha ágyat vessenek neki, mire fiai lesznek.
- Vánkost adunk neki, úrfi - szólt közbe Tóth Ágnes, egy béresasszony.
Vissza