Az írógépelt félelem (dedikált példány)

Fülszöveg

Félelmeket gépelünk. Szorongásokat. Mintha mindez menedék lenne. Mintha mindez menedék lehetne. Valami elől. Valaminek a védelmében.
Aidész: a Láthatatlan. Ebből a szóból ered a görög mitológia Hádész istene: a Láthatatlan Félelem. És ez ellen a félelem ellen küzdünk, végtelen idő óta, a művészetek kezdete óta, és régebben is; amióta vagyunk. Korábbi könyveim egyikében a "láthatatlan jelenlétről", a cselekvések, a "dolgok" mögötti ott-levőségről beszéltem. most, a meditáció és repetició segítségével megpróbálom kigépelni magamból félelmeimet, leleplezni Aidészt, a Láthatatlant, szólni róla, és ezzel fölébe kerekedni.
Az írógép hangja: segít. Régen ezzel aludtam el. Apám gépelésének zajával. és jó érzés volt ezzel a zenével elaludni. A halk és gyors kopogások kiűzték hálószobám mélyéből a túl élénk gyermekfantáziám által elképzelt "ártó szándékú és láthatatlan lényeimet". Ezeken az estéken apám kigépelte belőlem szorongásaimat, és öntudatlan álomba menekített, gyors elalvásba. Boldogság volt ez, akkor. Ezek a sejtelmes, távoli kopogások.
Mottóim a fentiekhez és a továbbiakhoz is erősen kapcsolódnak. Itt jelzem, hogy három általam igen kedvelt szerző szavait idéztem könyvem elején, mégpedig Virginia Woolfét, Soren Kierkegaardét és Erdély Miklósét. Talán azért idéztem őket, mert hallani akartam a kopogásukat. Hallani akartam, ahogy az írógépemen megszólalnak, megnyugtatóan és álomhozóan. Ennyi az egész "irodalom": álmot adó írógépzaj.
Egyébként: játék. Boldogság, a könnyed futás, a lebegés boldogsága. Ismét megtettem egy kört, és még bírom az iramot. Nem kapkodok levegő után: nyugodt, egyenletes az érverésem. Mint Salingernél az a srác, aki a Világ Leggyorsabb Futójának hiszi magát. Úgy tempózom, valami végtelen nyugalommal, mosolyogva. És csupán olykor-olykor fohászkodom, hogy: add meg, Uram, mindennap ezt, ezt a könnyed és boldog nevetést.
Egyenletes tempóval száguldozom. És nem bánom, ha néhányan elhúznak mellettem. Vissza