Az irodalom határai

Előszó

Tőzsér Árpád monográfiájának alcíme egyben pontosítás: Cselényi László és Grendel Lajos művei s a határon túli magyar irodalom kérdésköre, ami egyértelművé teszi, a szerző az irodalom mely „határaira" gondol. És mindjárt tegyük hozzá, ez a monográfia egy olyan egyedi szemléletet képvisel, amely nemcsak újszerűen, de első ízben próbálja mélyrehatóan elemezni az eleddig hagyományosan a nemzetiségi irodalom közhelyével elintézett fenomént. Tőzsér Árpád a szlovákiai magyar irodalom (egy következő közhelyes fogalom) két kulcsfontosságú szerzőjének műveivel dokumentálja, hogy a valódi irodalom egyben további fogalmaknak is (nemzeti irodalom, világirodalom) ellentmond, hogy túlnövi és bővíti őket. így a nemzeti irodalom hagyományos fogalma ebben a mély szemléletben Tőzsér számára szintén szűk és problematikus. Az 1945 utáni szlovákiai magyar irodalom fejlődésének Tőzsér Árpád szerint két legmeghatározóbb szerzője, Cselényi László költő és Grendel Lajos prózaíró kulcsfontosságú művei nyitottságukkal és recepciókészségükkel „a kultúrák világirodalmi dialógusát teremtették meg, mégpedig úgy, hogy ennek a dialógusnak a magyar (és a szlovák fordítás révén a szlovák) nyelv immanenciái is részesei." Tőzsér Árpád monográfiája tehát újra megpróbálja megvilágítani és főleg megkérdőjelezni azt a fogalmat, ami hagyományosan „szlovákiai magyar irodalomként" határozható meg, vagy korábban ún. nemzetiségi irodalomként. S ezt a szerző sem az elmúlt szocialista, sem az akkori vagy mai nemzeti irodalmi dogma törekvéseinek részeként fogja fel, és nem is a szervezetekhez, intézetekhez, államhoz való kötődésének viszonylatában vizsgálja (az irodalom minőségében szerinte ezek nem játszanak különösebb szerepet), sokkal inkább olyan jelenségnek tartja az irodalmat, amely bizonyos esetekben és adott időszakokban - a nyelv és a szabadság lényegének Barthes-i felfogásának értelmében - képes túllépni a prakticizmustól és a nemzeti-társadalmi didaktizmustól való függőségen. Tőzsér Árpád a szlovákiai magyar irodalomnak két időszakát látja ilyennek: az elsőt az Egyszemű éjszaka (1970) c. antológia megjelenése fémjelzi, melyet a kedvezőtlen hazai fogadtatás után a budapesti kritika magasra értékelt. A másikat, s ezzel mélyebben foglalkozik, a 70-es évek vége és a 80-as évek eleje alkotja, s ezen belül az alapműveiket ekkor publikáló két szerző: Cselényi László költő, neoavantgard szövegkompozíciók szerzője, és Grendel Lajos prózaíró, mindketten ismertek szlovák fordításokból is. Míg az Egyszemű éjszaka úgymond belmagyar ügy maradt, Cselényi és Grendel művei - s nemcsak azért, mert rövidesen megjelentek szlovák és más nyelvű fordításaik - egy szélesebb kulturális és irodalmi kontextus részei lettek. Tőzsér Árpád ennek, valamint mindkét szerző tényleges sikerének okait keresi, műveiket - hogy ezen hagyományos koordinátákon maradjunk - a nemzetiségi irodalomból az univerzális nemzetibe vagy a világirodalomba történő átlépésüket meghatározó értékeik szempontjából elemzi és interpretálja. Az irodalom immanens egységeinek lényegére tapintva interpretációjával azt támasztja alá, hogy a két szerzőt nemcsak erősen motiválta a hazai és a határon túli (Párizs, Újvidék) magyar irodalom neoavantgard és posztmodern irányzata, hanem egyben e két irányzat domináns egyéniségeivé is váltak a magyar irodalomban egyáltalán. Cselényi Téridő-szonátáját, a szerző ama bizonyos kulcsművét, Tőzsér Árpád az 1945 utáni szlovákiai magyar líra legjelentősebb költői alkotásának tartja. Vissza