Az idő szövete

Előszó

A XXI. században egy ősi műfaj, a szövött kárpit metamorfózisának lehetünk tanúi. Az átváltozás sokféle hagyományból táplálkozik, hiszen a történelem során olyan térben és időben eltérő kultúrákban is készültek kárpitok, mint a IV. századi kopt Egyiptom, a középkori Európa vagy a precolumbián Peru. Az idő szövete az európai tradíciójú szövött kárpit bemutatására helyezi a hangsúlyt, amely a feudális reprezentáció részeként a képzőművészettel és az építészettel került szoros kapcsolatba, s amely évszázadokon át a tervező, a kartonrajzoló és a szövők együttműködésének eredménye volt. A műfaj történetében meghatározó fordulatot jelentett a XIX. század második felében az angol Arts and Crafts mozgalom művész-teoretikusa, William Morris (1834-1896) művészet és kézművesség egységét hirdető esztétikája, mely követelményként fogalmazta meg, hogy a művészek ne csak ismerjék, de gyakorolják is műfajuk teljes alkotófolyamatát: a szövött kárpit ekkor jelent meg szövési tudást és gyakorlatot igénylő autonóm, azaz szabad, intellektuális, individuális művészetként, melyben a modern „grand art" műfajok művelőihez hasonlóan a kárpitművészek egyéniségének megjelenési formája is a személyes (szövés)stílus lesz. Az európai tradíciójú szövött kárpit válaszútjai című első fejezet, melyet elsősorban az Iparművészeti Múzeum és az esztergomi Keresztény Múzeum történeti kárpitjai illusztrálnak, azt a hosszú folyamatot mutatja be, melynek során a szövött kárpit kollektív műfaja fokozatosan festészeti ötletek kiszolgálója lett, majd áttekinti a XIX. és a XX. század kárpittörténetének főbb csomópontjait, többek között a német Bauhaus textilműhelyének történetét, ahol a kárpit mint az ipari sorozatgyártások prototípusa kapott új funkciót. A XX. század 30-as éveiben Franciaországban a festő Jean Lurcat (1892-1966) és az építész Le Corbusier (1887-1965) próbálták a szövött kárpitot új alapokra helyezni. Vissza