Az idő foglya (dedikált példány)

Fülszöveg

Fodor András költői indulása a háborút követő évekre esik: a 40-es évek vége felé tűnt fel a Válaszban: verseivel a hagyományőrző lírai realizmus korszerű folytatójaként már indulásakor olyanfajta költőtípust sejtetve, egyik kritikusa szerint, "amelyre talán leginkább szüksége van új utakon járó társadalmunknak". Első verseskönyve, a Hazafelé a kényszerű hallgatás évei miatt azonban csak 1955-ben látott napvilágot, s József Attila-díjjal tüntették ki. Emberszabású, józan realista szemléletű költői világa művészi eszközeiben és tartalmaiban minden iránt nyitott és fogékony, érzékeny világ. Virtuóz módon több rétegből táplálkozó, mégis póztalan természetes versbeszédével a személyes élet krétakörén belül és kívül egyaránt az emberi világ legfontosabb eseményeinek az énekese, nem érzéketlenül "a vers szociális parancsa iránt".
A dél-somogyi zsellérből lett vasúti állomáskezelő költő-fia 1927-ben született, a Somogy megyei Kaposmérőn. Középiskoláit Kaposvárott végezte, ahol Takáts Gyula volt az osztályfőnöke, s 1947 óta él Budapesten, ahol az Eötvös-kollégium diákja volt. Nyolc verseskönyve jelent meg, válogatott versei, A csend szólítása címmel 1969-ben; költői indulásával egyidőben kezdte meg műfordítói tevékenységét, melynek java gyűjteményét Napraforgó címmel 1967-ben adta közre, amellett kitűnő verselemző, kritikus és tanulmányíró, amit az 1973-ban megjelent A nemzedék hangján c. gyűjtemény bizonyít. Munkásságáért 1973-ban a József Attila-díj első fokozatával tüntették ki.
"Az idő foglya" - az ember, aki a költészet erejével küzd az elmúlás terrorja ellen. Így lehetne egy mondatban s a legpontosabban jellemezni Fodor András új verseskönyvét, amely a költőnek a közelmúlt években írt új verseit gyűjti egybe, tengelyében a Fülep Lajos és Colin Mason emlékének szentelt s a Mikrokozmosz füzetek révén az 1972-es év egyik nagy költői szenzációját jelentő Kettős rekviem-mel. "Ahogy közelmúltban írt verseimet nézem - mondotta egyik nyilatkozatában új kötete anyagáról a költő -, a régebbieknél szembetűnőbb karakterjegyük az idővel való viaskodás. Nem hiszem, hogy az idővel való közvetlenebb szembesülésre az kényszerít csupán, hogy rég benne vagyok a férfikor nyarában, hogy mind több veszteséget, fizikai és lelki halált kell leltároznom. Sokkal inkább annak belátása, hogy, ha vállalat eszményeim szerint értelmesen és érdemesen akarok élni, állandóan evidenciában kell tartanom emlékezetem egész állományát, élményeim minden rétegét, választásaim, ütközéseim minden drámáját. Morálisan csak így rendelkezhetem magammal." A két nagy barát, a legjelentősebb magyar esztéta és a kiváló angol zenekritikus halálának a ténye, döbbenete tehát csak rányitja a költő szemét arra a felismerésre, hogy az élet minden pillanatában ott lapul az elmúlás terrorja, hogy kifossza, megrabolja az idő fogságában olykor reménytelennek tűnő elszánással is a feledés, a hűtlenség, az árulás, az elmúlás ellen perelő embert. Így komponálja maga az élet és a költői sors ebben a könyvben a Kettős rekviem elé és mögé, a keletkezés rendjében, mindazokat a verseket, amelyek e megrendítő ciklus erőterével és igazságával törvényszerűen összekapcsolódnak. "Szeretném hinni - folytatódik a költő vallomása -, hogy a korszerűbbnek vélt tárgyi regisztrálás vagy a szavak sodrán hevülő újromantikus pompa mellett a változásban is maradandóságért dacoló, térbe-időbe kötött embersorsunkról vallani sohasem lesz könnyű, sohasem lesz költőhöz méltatlan." Vissza