Az idegen

Előszó

Részlet a könyvből:
Vége. Nincs menekvés. Elhatároztam, hogy mégis megölöm magam. Nincs itt más megoldás ebben a szörnyű útvesztőben. Itt csak halál van. Teljes és tökéletes pusztulás. Megsemmisülés. Pedig milyen gyönyörűen kezdődött. És egyszerre ilyen iszonyú befejezés. Hiába gondolok arra, hogy talán mégsem. Talán változtatni lehetne . . . történhetnek még dolgok . . . hátha csak lidérces álom, borzalmas fantóm kísért . . . hátha még nincs minden elveszve . . . Hiába minden. Megtörtént és az öngyilkosság az egyetlen megoldás.
Pedig milyen szépen kezdődött.
Amikor először láttam, nem voltam több tizenhárom évesnél és ő lehetett vagy tizenegy. Furcsán hangzik ez eleinte, mert nagy általánosságban nem veszik komolyan a tizenhároméveseket. Holott nekik e tízegynéhány esztendő jelenti a napot, a ragyogást, sok mindent, ami van, az egész életet.
Nem volt a legszebb lány, akit valaha láttam. De volt benne valami lendület. Valami misztikus, valami édes csoda, ami megéreztette velem, hogy ő - és senki más. Ha ránézett az ember, azonnal tudnia kellett, hogy ez nemcsak egy leány, aki sétál, hanem itt történt valami. Pontosan emlékszem a napra. Az apám nem adott pénzt mozira, pedig a Royal Nagy Mozgóban éppen egy hallatlanul érdekes és izgalmas kalandordrámát játszottak, a hihetetlenül szőke és merész Pearl White-el a főszerepben. Ezt a hölgyet még Zigomárnál is jobban szerettem. Talán mert, hogy lány létére ilyeneket csinált. A kép előző részét már láttam és - ilyen a sors ! - most, amikor a legizgalmasabb folytatás következett volna, amikor halálosan félni kellett a boldogtalan nő elfűrészelése miatt, mégsem lehetett elmenni. Vissza