Az év novellái 2012

Előszó

Részlet a könyvből:

A sírnál érte utol a menetet. A koporsó már ott feküdt a földhalmon leeresztésre készen, a katolikus pap már a füstölőt lóbálta és a beszentelésre készült, a kórus még gyászinduló verssorait énekelte. A hozzátartozókat egy homályos sejtésben, csak félig-meddig felengedve tudatának nyilvánosságáig, meglepően fiatalnak találta. A nyitott sírt övező embergyürüben egyetlen ismerőst sem talált, rabtársnak híre-hamva sem volt köztük. De ezt nem engedte világos meglátásig fejlődni a tudatában, mint ahogy ennek a napnak egyetlen észlelését sem fogadta el, hanem végül mindet elutasította, hogy az történjék, amit elhatározott. Egy szép, forradalmi beszéddel eltemeti elhunyt bajtársát.
A gyásznépen könnyű volt átfurakodni. Már a sír szájánál állt, várta, hogy a pap és a kórus befejezze a szertartást. Körülnézett, ismét megrótta magában volt rabtársait, mert egyet sem látott itt köztük. „Pedig tudják, hogy én beszélek a sírnál, és azt is, ki volt nekünk, igazi ötvenhatosoknak az, aki most elhunyt." Ez a mondatrész, pontosabban ez a szónoki kérdés, hogy ki volt nekünk ő, aki elhunyt, a halálhír vétele óta, vagyis több mint két hete a legállandóbb kérdés volt Török Ignácz agyában. Ki volt az elhunyt Sajkódi a forradalomban, a november 4-e utáni ellenállásban, aztán a börtönben és a szabadulás utáni elnyomatásban. Az ő, Török Ignácz méltó társa természetesen. Ha most ő volna a halott, Sajkódi temetné őt, most azonban ő van hivatva eltemetni a forradalom utolsó nagy halottját. S aztán már ő következik. Magától értetődő jog illette meg, hogy Sajkódit eltemesse. Ezért annyira furcsák, zavaróak ezek a körülmények, amelyeket itt a sírnál is észlel, meg másutt is, egész nap, az eddig végigjárt temetőkben, a villamosokon, mindenütt. Vissza