Fülszöveg
„A fordítások olyanok, mint a nők, vannak közöttük csúnyácskák, melyek hűségesek, és vannak közöttük hűtlenek, de gyönyörűek." Benedetto Croce szellemes megjegyzésének morzsolgatása közben akaratlanul felvetődik, hogy a „szép hűtlenek" és az analitikus fordítók elméleti csatájában van-e középút? Pláne, arany? S ha van, szükség van-e rá? Lehet-e úgy engedni a megérzés csábításának, hogy közben a megértés hídfőállásai ne gyengüljenek, és fordítva: egy tapasztalt felhőjáró nem szédül-e meg, ha ott, ahol nem számít rá, szilárd talajt érez a lába alatt? Mai tudásunk alapján a műfordítás több „két szöveg közötti autonóm viszonyánál, gyakorlata nem azonosítható sem az „értelemátmentő" rekonstrukció, sem pedig a „tónusmegőrző" egyénítés technikáival. Szókratész szemében már a rhapszodoszok is azért voltak irigylésre méltóak, mert nem pusztán az „isteni költő" szavainak közvetítése volt a feladatuk, hanem - és mindenekelőtt - a homéroszi szavak értelmén való munkálkodás. Nagyon egyet tudok...
Tovább
Fülszöveg
„A fordítások olyanok, mint a nők, vannak közöttük csúnyácskák, melyek hűségesek, és vannak közöttük hűtlenek, de gyönyörűek." Benedetto Croce szellemes megjegyzésének morzsolgatása közben akaratlanul felvetődik, hogy a „szép hűtlenek" és az analitikus fordítók elméleti csatájában van-e középút? Pláne, arany? S ha van, szükség van-e rá? Lehet-e úgy engedni a megérzés csábításának, hogy közben a megértés hídfőállásai ne gyengüljenek, és fordítva: egy tapasztalt felhőjáró nem szédül-e meg, ha ott, ahol nem számít rá, szilárd talajt érez a lába alatt? Mai tudásunk alapján a műfordítás több „két szöveg közötti autonóm viszonyánál, gyakorlata nem azonosítható sem az „értelemátmentő" rekonstrukció, sem pedig a „tónusmegőrző" egyénítés technikáival. Szókratész szemében már a rhapszodoszok is azért voltak irigylésre méltóak, mert nem pusztán az „isteni költő" szavainak közvetítése volt a feladatuk, hanem - és mindenekelőtt - a homéroszi szavak értelmén való munkálkodás. Nagyon egyet tudok érteni azzal az elméletileg gondosan aládúcolt megállapítással, miszerint „ha igaz, hogy bármely szövegnek a nyelvbe kell visszatérnie ahhoz, hogy közölni tudjon valamit, sokszorosan igaz a műfordításra: csakis akkor létezik, ha a puszta közvetítés helyzetéből vissza tud térni az irodalomba, a nyelvi beszéd művészetébe." Abba a közegbe, ahol a saját világban megjelenő idegen világ által mutatkozik meg, hogy mi is, milyen is a világ. Az év műfordításai című, harmadszor megjelenő antológia világa térben és időben nagy távolságokat ölel át, ugyanakkor az összeállító szándéka szerint egy viszonylag pontosan definiálható írói-emberi magatartásformát jár körül. A szellemi bédekker olyan régóta biztos tájékozódási pontjai, mint Alvaro de Campos, D.H. Lawrence vagy Octavio Paz mellett helyet kaptak a világlíra csalhatatlan iránytűi: Seamus Heaney, Ted Hughes, Tadeusz Rozewicz, és a prózairodalom modern klasszikusai: Julio Cortázar, Richárd Kapuscinski, Doris Lessing, Orhan Pamuk, Thomas Pynchon vagy Jeremej Ajpin. Igazán ,jó" nevek, bármilyen antológiának rangot adnának, nem vitás. De számomra - és itt elfogultságot jelentek be - legalább olyan fontos, hogy a konokul kiváló hazai műfordítók békés egymás mellett élő és dolgozó nemzedékei is megkapják a nekik régóta kijáró szakmai tiszteletet. Mert azt sem lehet elvitatni, hogy az idősebbek közül a könyvünkben szereplő Ágh István, Csordás Gábor, Gergely Ágnes, Sulyok Vince, Székács Vera, Szenyán Erzsébet; a középnemzedék olyan kitűnőségei, mint Gyukics Gábor, Halasi Zoltán, Imreh András, Korner Gábor, Lackfi János, Tatár Sándor, Zsillé Gábor és mások mellett a legfiatalabb műfordítók missziós ténykedése is hozzájárul hiányos világirodalmi ismereteink folyamatos gazdagításához.
Vissza